51. Fejezet - "Csak neked szól"

November

A nap még halványan sütött, miközben hazafelé sétáltam a munkahelyemről. Az autósok eszeveszett módon igyekeztek mellettem a főúton, míg én ráérősen sétáltam. A szél csípős volt, vacogva húztam össze magamon a bőrkabátomat és megigazítottam a sálamat.

Harry sálját.

Elmerengve néztem a ruhadarabot, ujjaimat észrevétlenül végigsimítottam rajta, mielőtt még zsebre dugtam volna kezeimet. Viszont hiába szippantottam mélyet a puha anyagból, az ismerős illat már sehol sem volt. Egy éve adta neked a sálat, te bolond. Hogy is lehetne rajta? Korholtam le saját magam és befordultam az utcámba. A szél ismét a hajamba kapott, miközben gondolataim egyes egyedül csak a smaragdzöld szempár és a barna fürtök körül forogtak. Hol is lehet most, mit csinálhat… kivel van, nevet e vagy komoly… És a legfontosabb: miért nem hívott fel négy napja?

A turnénak holnap lesz vége, Tokió az utolsó állomásuk és utána mindannyian visszajönnek Angliába. Legalábbis négyük biztosan, de Harry… Harry éli a megújult világát, amiben én is egy apró szerepet kaptam. Késő éjszakai skype és telefonbeszélgetéseket, rövid üzeneteket vagy csak mosolygós fejeket… Mióta a Nagyi meghalt, tartotta bennem a lelket a többiekkel együtt, de az utóbbi pár hétben, valami megváltozott. Tudtam jól, hogy a múltbéli sérelmeinket csak ideig-óráig tudjuk a felszín alatt tartani, de egy részem görcsösen remélte, hogy sose jön el az idő, mikor újra az eszünkbe jutnak a történtek.

Pokoli egy évem volt, és úgy tűnik, sose lesz vége.

A kulcsom zörgött a kezemben, észre sem vettem, de már a bejárati ajtóm előtt álltam. A lábtörlőmön több levél is hevert, amit egy gyors mozdulattal felkaptam, majd kinyitottam az ajtót. A lakás szokásosan üres volt, még a reggeli kávé illata és a saját parfümöm keveréke lengte körbe az előszobát, miközben hanyagul lerúgtam lábaimról cipőmet. Táskámat a földre ejtettem, kabátomat pedig levettem majd felakasztottam a fogasra. Sálamat lehúztam a nyakamról és a kabát mellé függesztettem, majd átlapozgatva a leveleimet a nappali irányába indultam. Számla, számla, szórólap, számla… lehuppantam a kanapéra, lábaimat feltettem a dohányzóasztalra. Az átnézett leveleket magam mellé tettem és a legutolsó, egy kissé vastagabb boríték egyből felhívta a figyelmem. Nem volt rajta feladó, csak az én nevem és címem. Izgatottan bontottam fel a titokzatos csomagot és pillanatokon belül a kezemben fogtam a One Direction legújabb albumát. Arcomon egyből egy széles mosoly jelent meg, szinte már fájt a bőröm tőle. Az üres borítékot magam mellé dobtam és egyből felpattantam a kanapéról, sietve a hifihez, amibe egy szempillantás alatt beraktam a lemezt. Felcsendült az első szám, amit halkan hümmögve hallgattam. Niall egy milliószor megnézette velem a videoklipet és hallgattatta meg velem a számot, minden egyes alkalommal kikérve a véleményem. A dalszöveget halkan énekelve sétáltam vissza a kanapéhoz, hogy kidobjam a papír fecniket, mikor megláttam egy kicsi, hófehér lapot amin ismerős volt a kézírás.

A CD-n elindult a második szám, közben kezembe vettem a papírt, amit ezerszer elolvastam újra és újra, mire fel tudtam fogni.

Ezt az összes apró dolog miatt. Az utolsó dal csak neked szól.

H.

Türelmetlenül szaladtam vissza a lejátszóhoz és kezembe vettem a hifi tetejére tett borítót. Szemem egyből az utolsó szám címére siklott. Half a heart. Az utolsóra nyomtam az albumot és felcsendült a gitár, majd egyből Liam hangja.

Felejtsd el, amiket akkor éjjel mondtunk, nem, egyáltalán nem is számít… Louis hangja és szövege egyből a gondolataimba vésődött, Harry szavait juttatva eszembe, mikor a kanapén összekuporodva ültünk és megmutatta egy dalának kis részét. A kanapé kartámlájára ültem és figyelmesen követtem minden egyes dallamot és dalszöveget.

És nélküled olyan, mintha arra kellene felkelnem, hogy csak a kék ég felét látom… Harry hangjának hatására kirázott a hideg a lábujjaimtól egészen a fejem búbjáig és hevesen lüktető szívvel hallgattam hangját, amit szörnyen imádtam.

Az igazság az, hogy elvesztem nélküled… Fejemet egyből felkaptam Niall sorainál és figyelmesen követtem az ismerős szöveget.

Ez volt az… ezt írta akkor éjjel, ezt mutatta meg nekem.

Hajamba túrtam és remegő kezekkel kezdtem matatni a táskámban a telefonom után. Muszáj volt felhívnom Harryt. Fogalmam sem volt, mit mondjak neki, vagy hogy ő mit fog mondani.

Befejezte a dalt. Megírta, felvették és kiadták a legújabb lemezükön. Hónapok óta abban a hitben voltam, hogy csak barátként szeretne közeledni felém, hogy a történtek megváltoztatták az érzelmeit és már nem akar tőlem semmit.

De nem így van, biztos vagyok benne ezek után, hogy nem így van.

A telefon kicsöngött. Egyszer, kétszer, háromszor… szüntelenül csak búgott miközben a számnak már rég vége volt én pedig a körmömet rágtam idegességemben.

Csillogó szemei, és pajkos mosolya nézett vissza rám. Kezével átkarolta derekamat, és az ölébe húzott. Kezem csupasz mellkasára csúsztattam, miközben ő ölembe tette a kis füzetet, majd tollával piszkálgatta a hátam. Fejemet vállára döntöttem, és hunyorogva néztem a füzetbe.

-Nem ér lesni.- mondta mosolygós hangon, és odébb húzta a füzetet, de én felbátorodva húztam magam felé.

-Ezt te írtad?- kérdeztem elképedve. Nem volt meg még egészen, de amit sikerült elolvasnom, egyszerűen imádtam. Vigyorogva figyelte hüledező arcom, és aprón bólintott.

-Tetszik?- kérdezte halkan, és elsöpörte arcomba lógó tincseimet.

-Nagyon.- suttogtam. Ajkai egyre közelebb jártak enyémekhez.

-Neked írtam… azután az éjszaka után…- suttogta egészen közel ajkaimhoz, majd száját enyémhez érintette, és egy csókot formált belőle. A füzet kiesett kezemből, és mindkét kezemmel körbeöleltem nyakát, míg ő egyre közelebb vont magához.

Hajamba túrtam és elűztem gondolataimat, amiket réges-rég az agyam egyik legeldugottabb zugába rejtettem. Nem vette fel a telefont, hosszas várakozás után a hangpostára váltott telefonja.

-Miért nem veszed fel?- kérdeztem hangosan a telefonra nézve, és visszadobtam a kanapéra.

Visszasétáltam a hifihez és még vagy egy milliószor végighallgattam a számot, egyes egyedül csak Harryre gondolva.

*

-Semmi érdekes, komolyan. Néhány apróbb koncert, Angliában.- vont vállat és ajkait lebiggyesztette Will.

Még délután apával találkoztam Londonban, megbeszélni a Nagyi házával kapcsolatban egy-két dolgot. Hosszabb gondolkodás után mindketten arra jutottunk, hogy Katherine nevére iratjuk a házat, és nem adjuk el. Nem lett volna szívem megválni az utolsó emléktől, ami hozzá és anyához köt.

És most itt ültem, Willel szemben egy kisebb londoni kávézóban, közel három órája és csak beszélgettünk. Kezeimmel körbefogtam a forró bögrémet, ami körülbelül már vagy negyedszerre lett újratöltve kávéval. Odakinn vérfagyasztó hideg volt és az eső is néha-néha szemerkélt. Oh, de hiányzott a londoni időjárás.

-Oh, baszki!- forgatta meg szemeit és kissé hangosabban káromkodott a kelleténél, ugyanis néhány szempár ránk szegeződött, míg Will elnézett a vállam fölött és grimaszolva hátradőlt a széken.

Már éppen hátra fordultam volna megnézni, hogy mi váltotta ezt ki belőle, mikor lépteket hallottam és egy ismerős hangot.

-Remélem nagyon jó indokod van rá, hogy miért Eltől kell, hogy megtudjam, hogy Londonban vagy és nem tőled!- Haley vörös és kifejezetten ingerült arca nézett vissza rám. Ez a szín még mindig tökéletesen passzolt éjfekete hajához és szikrákat szóró szemeihez.

-Sajnálom, úgy volt, hogy csak jövök-megyek.- feleltem egyből, elmagyarázva az eredeti tervet. Will csak úgy felhívott, és mikor mondtam neki, hogy a városban vagyok, egyből kapott az alkalmon és elhívott. Se Niall, se Haley, se senki más nem tudott arról, hogy Londonban járok.

-Akkor is szólhattál volna, Effy.- dünnyögte és levágta magát az egyik üres székre az asztalunknál. Will mély lélegzetet vett és szúrósan nézett barátnőmre, aki kisebb fintorral arcán viszonozta pillantását.

-Örülök, hogy látlak.- vigyorodott el kényszeredetten Will és olyan mézes-mázos hangon beszélt, hogy szinte már rosszul voltam tőle. Szemeimet kávém felé irányítottam inkább, figyelve rajta a fehér habot, amin egy kevés kis fahéj volt. Isteni volt itt a kávé, nem is értem, miért nem jártam ide azelőtt.

-Nem hiszem el, hogy ezzel az idiótával kávézgatsz itt helyettem!- fordultam felém Haley figyelmen kívül hagyva Willt. Keresztbetett kézzel ült hátradőlve a székben, miközben Haley illetlen jelzőkkel ismertette velem, felhívva asztalunkra még több ember figyelmét. Azt hiszem, talán egy eldugottabb részt kellett volna választanunk a kíváncsiskodó szempárok elől.

-Lapozzunk, kérlek.- néztem barátnőmre kérlelő szemekkel, mire mélyet sóhajtott és nehézkesen, de rábólintott kérésemre. Mindkettejük arcán egy széles, erőltetett mosoly jelent meg, ahogy egymásra néztek. Fejemet jobbra-balra ingattam, majd számhoz emeltem csészémet és kortyoltam párat a kávéból.

-Idefelé a régi lakásod felé jöttem.- újságolta a hírt Haley, majd felpillantott az asztalunk felé közeledő pincérre.- Egy Vanilla Lattét szeretnék, köszönöm.- mosolygott rá kedvesen, ahogy az asztalunkhoz ért, majd folytatta visszafordulva felénk.- Hetekig olyan volt, mintha üres lett volna, de most égett az összes villany.- újságolta a teljesen jelentéktelen hírét.

-És…?- kérdeztem halkan és próbáltam nem túl modortalan lenni, várva, hátha kiderül valami szaftos részlet esetleg az új tulajdonosról.

-Pucéran ácsorgott az ablak előtt?- kérdezte Will egyből,  meg se várva, hogy Haley folytatja e.

-Nem.- forgatta szemeit.

-Várj, tisztázzuk! Férfi, vagy nő vette meg a lakásodat?- kérdezte izgatottan Will.

-Nem tudom, mindig csak az ingatlanossal találkoztam, szerette volna titokban tartani, hogy ki is ő…- vontam vállat és újra belekortyoltam a kávémba.

-Érdekes…- bólogatott elgondolkozva Will.

-Szóval, egy teljesen jelentéktelen hírrel szolgáltál körülbelül… három percig.- mosolyogtam Haleyre, aki halkan nevetni kezdett.

-Egyszerűen csak új volt, hogy nem tűnik üresnek a lakás, főleg nélküled.- vont vállat és tovább mosolygott.

Valóban üres volt az a lakás… csak nem nélkülem.

-Szóval… hallottad a srcáok új albumát?- kérdezte izgatottan, témát váltva. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy eszembe jutott, hogy pár nappal ezelőtt több milliószor végighallgattam ugyanazt a számot, majd az albumot is egyszer-kétszer.

-Igen.- válaszoltam kurtán, várva, hogy hamar lecserélődik ez a téma is.

Pár órával később Haleyvel karöltve sétáltunk végig az utcán, a vonatállomás felé. Hiába fagyott le mindkettőnk arca és keze, vagy kapott bele a csípős szél a hajunkba, vagy ázott el a nadrágunk a jéghideg esőcseppektől. Egyikünk sem volt hajlandó taxiba ülni, inkább sétáltunk, csak hogy még több időnk legyen személyesen beszélgetni.

-Hát, akkor a hétvégén találkozunk.- sóhajtott fel, mikor megálltunk az állomáson.- És komolyan, hívj, ha hazavitted a húgodat.- szorongatott meg, majd nyomatékosan rám nézett, mikor elengedett.

-Rendben.- kuncogtam és még utoljára intve egyet Haleynek, sarkon fordultam és a harmadik vágányhoz igyekeztem.

Idegesen rágcsáltam az alsó ajkam, miközben felszálltam a vonatra, ami pár perc múlva indul. Leültem egy üres négyes üléshez, majd elővettem telefonomat a táskámból, és magam mellé tettem a másik ülésre. Biztos voltam benne, hogy a vér is lassan kibuggyan az ajkamból, olyan erősen belemélyesztettem fogaimat, miközben a telefonkönyvbe mentem és megálltam Harry nevénél. Összesen kétszer próbáltam hívni, mióta megkaptam a csomagot, mind sikertelenül. Niall és Louis szinte minden nap beszéltek vele, válaszolt a hívásaikra is, és mindketten tudták, hogy Londonban van. Az egész világ tudta, hogy Londonban van.

De akkor vajon mi történt? Miért kerül, miért nem akar velem beszélni?

Megráztam fejem és kiléptem a telefonkönyvből, és visszadobtam telefonomat a táskámba és a hideg üvegnek döntöttem fejemet.

Két óra múlva álmosan szálltam be egy taxiba és motyogtam el a címemet. A szemeim le-lecsukódtak és néha a fejem is megbillent. Fáradt voltam, és alig bírtam már ébren maradni és szinte feljajdultam a gondolattól, hogy pár óra múlva már kelnem is kell, hogy dolgozni tudjak menni.

A taxi szinte a kapu előtt tett ki, és miután kifizettem a fuvart és becsuktam a hátam mögött az autó ajtaját, fáradtan a vállamra kaptam táskámat és a sötétben botorkálva, a kapuhoz léptem, ahol egy sötét alak állt, a falnak dőlve, rögtön a kaputelefon mellett állva. A szívem majdnem kitört a mellkasomból, de képtelen voltam eldönteni, hogy a pillanatnyi félelemtől, vagy az izgalomtól, hogy mennyire ismerősnek tűnt a sötét alak. Minél közelebb kerültem hozzá, annál jobban kivehetőbbek voltak vonásai, majd végül teljesen láthattam arcát, a gyér utcalámpák fényében is.

Szemei alatt apró karikák voltak, göndör haja szanaszét állt, mintha csak most ébredt volna fel, ajkai szegletében apró mosoly bujkált. Kezeit zsebre dugta,  fekete  farmernadrág volt rajta és fekete szövetkabátja, ugyanolyan színű csizmájával. Két lépésnyire álltam meg tőle, fogalmam sincs, milyen érzelmek ülhettek ki arcomra, egyedül csak arra tudtam figyelni, ahogy ellöki magát a faltól és gyorsan hajába túr, gyűrűi alig hallhatóan zörögtek ujjain ahogy összeértek. Végig szemembe nézett, zöld szemei világítottak a sötétben.

-Szia.- köszönt halkan és tett felém egy lépést, a szívem pedig szinte kitört a mellkasomból.

Sziasztook!

Rémesen sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok! Mostanában kevesebb időm van az írásra, de minden szabad percemben a történettel foglalkozok és eszem ágában sincs félben hagyni a munkámat! Igyekszem ugyanolyan rendszerességgel hozni a részeket, mint eddig... és nagyon-nagyon-nagyon köszönöm, hogy ilyen türelmesen vártok és ennyien írtok és olvassátok a történetet. Imádlak titekeeet! :)

50. Fejezet - "Azt hittem, soha többé nem lesz erre esélyem"

.:Effy szemszöge:.

Augusztus

A cigarettafüst céltalanul gomolygott a levegőben, miközben az egész utca az égből zúduló esőtől visszhangzott. A szél gyengéden kapott a fák levelei közé, a levegő szokatlanul fülledt volt. Egy lélek sem volt az utcán, az eső mindent elmosott, kivéve a bennem felgyülemlett kétségbeesettséget és a fáradtságot.

Közel negyvennyolc órája egy szemhunyásnyit sem aludtam, a szemeim csak a több liternyi koffeinnek köszönhetően maradtak nyitva. A kezem remegett, ahogy a számhoz emeltem, még egy utolsó slukkért a cigimből. Hiába nem gyújtottam rá már hónapok óta, most szükségem volt egy szálra, csak az illúzió kedvéért. Meg voltam róla győződve, hogy ha elszívok egyet, míg az egész ház alszik és senki se vesz észre, valamennyire sikerül megnyugodnom. De ahogy elnyomtam a hamutartóban a csikket és a terasz korlátjának dőltem, amin hideg esőcseppek folytak le, rá kellett jönnöm, hogy feleslegesen áltattam magam ilyesmikkel.

Egy szál cigaretta nem fogja elmulasztani a tudatát annak, hogy a nagyanyám napok múlva valószínűleg… Felsóhajtottam és ellöktem magam a korláttól, még mielőtt újra az őrületbe kergettem volna magam a saját gondolataimmal. Még utoljára körbenéztem a szokásosan kihalt, Holmes Chapel-i utcában és halkan visszasétáltam a házba, ahol sötét volt és csend, egyedül csak az eső hangja szűrődött be a nyitott ablakokon keresztül. Halkan felsétáltam a szobámba, majd befeküdtem az ágyamba és órákon keresztül csak a plafont bámultam.

Az eső reggelre még hevesebben szakadt, az esőcseppek hangosan koppantak neki másodpercenként az ablakomnak, míg én fáradtan ültem fel az ágyban, majd a fürdőbe sétáltam, hogy lezuhanyozzak.

A hátam sajgott, a végtagjaimba tompa fájdalom nyilallt és a szemeim egyre nehezebben maradtak nyitva, de aludni sem tudtam. A forró víz valamennyire észhez térített, majd miután megtörölköztem és megmostam a fogam, felöltöztem. Rövid farmert húztam pólóval és egy bő, kapucnis pulcsival, majd a dorkómmal. A hajamat kifésültem és kiengedve hagytam, semmi erőm nem volt lófarokkal vagy bármi mással törődni. A táskámba szórtam a szükséges dolgaimat és nyolc előtt pár perccel már a hallban sétáltam a bejárati ajtó felé.

-Hová mész?- kérdezte apa, fejét épphogy kidugta a konyhaajtó mögül, hogy láthasson. Szemei ugyanolyan táskásak voltak mint nekem, kezében egy csésze forró kávé volt.

-Csak bevásárolni, nem tudom.- vontam vállat és erőtlenül elmosolyodtam, mire megértőn bólintott.- Majd jövök.- intettem neki, és már sarkon is fordultam.

-Szia!- köszönt el tőlem hangosan, mikor kivettem egy esernyőt az esernyőtartóból és kiléptem a bejárati ajtón.

A vizes aszfalt illata egyből megcsapta az orromat, ahogy kiléptem az utcára, az egyedüli zaj még mindig csak az volt, ahogy a súlyos esőcseppek nekiütköztek a faleveleknek. Az egész város üres volt, bár egy vasárnapi napon nem is vártam mást. Mintha a hétköznapok annyira különbek lettek volna…

Lassan sétáltam, fejem fölött tartva az ernyőt. Nem tudom, meddig bolyonghattam a városban, de a következő pillanatban mikor feleszméltem, már az eső is elállt. A helyi szupermarket előtt sétáltam el, és jobb dolgom híján bementem és vettem néhány dolgot. Igazából fogalmam sem volt, mire van szükségünk, szinte nem evett egyikünk se. Napok óta görcsben volt a gyomrom és az idegeim hajszálvékonyak voltak, amik bármelyik pillanatban elszakadhatnak.

-Köszönjük a vásárlást, viszlát!- köszönt el tőlem mosolyogva a pénztáros, aki nem lehetett több tizenhétnél. Egy széles, és felettébb erőltetett mosoly díszítette arcát, amitől még az ember hátán is feláll a szőr. Motyogva elköszöntem tőle és megpróbáltam visszafogni a kívánkozó szemforgatásomat, szerencsére sikeresen.

Egy-két autó suhant végig az üres főúton, miközben hazafelé battyogtam az esernyővel és két szatyorral a kezemben. A combom tiszta libabőr volt a feltámadt, hűvös széltől, a hajam háromnegyede az arcomba szállt. Egy mély sóhaj kíséretében fújtam ki arcomból a hajamat és szaporáztam meg lépteimet, mielőtt ismét elkapott volna a következő adag eső. Szem forgatva álltam meg a zebránál a Nagyi pékségével szemben, várva a zöldre. A megszokottnál sokkal több autó parkolt a közelben, és hihetetlenül nagy sor állt már odakint a járdán, a bejárat előtt, a rossz idő ellenére. Ünnepekkor sincs ennyi vásárlója a Nagyinak, nemhogy egy unalmas, nyár végi vasárnap reggelen, mikor már lassan két hete nem ment a Nagyi betegsége miatt az üzlet.

Mikor zöldet kaptam szinte szaladva mentem át a zebrán, és kíváncsiságomnak eleget téve gondolkodás nélkül sétáltam a pékség bejárata felé. Sorban elnézést kértem mindenkitől, akinek esetleg véletlenül neki mentem, vagy a lábára tapostam. Néhányan rosszallóan motyogtak, de cseppet sem voltam olyan kedvemben, hogy akár egy másodpercig is törődjek az ilyen emberekkel.

-Elnézést.- mosolyogtam bocsánatkérően egy nálam körülbelül tíz  évvel öregebb nőre, majd végre a pulthoz értem, ahol megállás nélkül ment a munka. Ruth, a nagyi egyik legrégebbi barátnője, és egyben munkatársa mosolyogva üdvözölte a vendégeket, hátul a sütőknél pedig készültek a finomabbnál finomabb péksütemények. És hátul, a raktárból hirtelen ismerős barna, kócos fürtök igyekeztek előre a pulthoz. Világító zöld szemei egyből enyémekre találtak, mintha mágnesként működtek volna minden egyes alkalommal szemeink. A pulzusom a fülemben dörömbölt és nehezen, de még milyen nehezen vettem a levegőt, lábremegéssel párosítva. A szatyrok kiestek a kezemből, és hátrahagyva minden múltbéli fájdalmat és emléket, szaladni kezdtem. Néhány lépés után izmos mellkasának ütköztem, karjai automatikusan ölelték át derekamat, míg én nyakát karoltam át és arcomat a nyakába fúrtam. Ismerős illata egyből belemarta magát orromba és kirázott a hideg, ahogy a nyakam hajlatánál éreztem forró leheletét és éreztem, ahogy a mellkasa egy kissé megremeg. Bár nem láttam, de biztosra vettem, hogy szokásos mosolya ott ékeskedett az arcán és ez az apró kis kép, és a tény, hogy a karjaiba tartott, egyből elmulasztotta az összes reményvesztett gondolatomat és fáradtságomat.

Nem érdekelt, ahogy hónapokkal ezelőtt elváltunk, vagy azok az apró dolgok, amiken átestünk. Nem volt értelme többé a múlton rágódnom, mikor itt volt előttem a nyers és igazságtalan jelen, amivel képtelen voltam egyedül megbirkózni. És most itt állt Harry a Nagyi pékségében, teljes életnagyságban, köténnyel és egy ütött-kopott sapkával a fején, fellendítve az egész éves forgalmat.

Itt volt, mert szükségem volt rá, még ha nem is mondtam.

-Köszönöm.- motyogtam, a sírás határán állva. Kezét végigsimította hátamon, többször is, míg le nem nyugodtam és a légzésem is nyugodtabbá vált.

-Niall szólt, hogy mekkora a zűrzavar és azonnal jöttem.- suttogta mély és rekedtes hangján, amitől minden izmom ellazult és szinte már a mennyországban éreztem magam. Kimondhatatlanul hiányzott minden egyes nap, és szinte hihetetlen volt végre a karjaiban lenni. Azt hittem soha többé nem lesz erre esélyem.

Kezével a hajamba túrt a tarkómnál, hideg gyűrűitől libabőrös lettem és egy könnycsepp majdnem kicsordult a szememből, de még idejében összeszorítottam és szipogva húzódtam el Harrytől. Arca komoly volt, szemei vadul csillogva nézték minden egyes arcvonásomat. Kezei lehullottak maga mellé, akárcsak az enyémek.

-Erre igazán nem volt semmi szükség.- nevettem el magam halkan, kezemmel az üzleten belül mutogattam, jelezve, hogy mire is gondoltam.

-Ez a legkevesebb, amit tehetek.- vonta meg vállát és elmosolyodott, megvillantva egyik oldalon gödröcskéjét, amitől több millió lány elolvad. Szégyen, vagy nem szégyen, ez volt az én gyengepontom is. Egy a sok közül, ha Harryről volt szó.

*

-Katherine Haleynél van Londonban.- feleltem Harry ezredik kérdésére pár órával később, mikor hazafelé tartottunk. Ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyen, ugyanis megint szakadt az eső. Jobb kezével idegesen dobolt a kormányon, mikor megálltunk a pirosnál és pár másodpercig csak az eső kopogását lehetett hallani az autó ablakain.

-Azt mondja, nem zavarja, de tudom, hogy hosszútávon nem a legkellemesebb neki egy gyerek társasága.- tettem hozzá fintorogva, de a mondat végén azért elmosolyodtam. Úgy ismertem Haleyt, mint a tenyeremet, elég volt a hangja ahhoz, hogy megállapítsam, hogy nem gondolta volna, hogy ennyi gonddal jár egy gyerek.

-Miért nem hoztátok el?- kérdezte csendesen, mikor ismét a gázra taposott és kifejezetten lassan hajtott tovább.

Egy ideig csendben bámultam ki az ablakon, néztem ahogy a vízcseppek szépen lassan végigfolynak az üvegen. Próbáltam semleges választ adni a kérdésére, egy egyszerű indokot, amiért egy kislány nem lehet a nagyanyjával az utolsó napjaiban. De az volt az igazság, hogy féltem. Féltem, hogy ugyanaz fog történni Katherinnel, mint velem, mikor elvesztettük anyát. Nem akartam őt kitenni ennek az egésznek… így hát egyszerűbbnek tűnt kizárni belőle.

Harry kíváncsian pillantott rám szeme sarkából, majd bekanyarodott az utcánkba.

-Én láttam anyát.- sóhajtottam fel, nehéz volt kimondani minden egyes szót.- Láttam, milyen gyenge volt, láttam ahogy kezdte összekeverni a valóságot az álmaival… Láttam, ahogy szépen lassan elvesztette önmagát. Nem akarom, hogy Katherine lássa ugyanezt a Nagyival.- lassan beszéltem és mire befejeztem, Harry leparkolt a házunk előtt. Kezei még mindig a kormányon pihentek, fejét felém fordította. Fülénél egy göndör tincs kilógott a sapkája alól, és még ennek ellenére is ahogy ránéztem, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire tökéletes. És annyi csalódás után tényleg itt volt. Itt ült velem szemben, fejét ingatva, és zavarában elmosolyodva.

-Szerintem el kéne köszönnie tőle.- válaszolta halkan és lesütötte szemét. Félt a reakciómtól, ez tisztán látható volt rajta.- És talán nem is lennének rossz emlékei.- köszörülte meg torkát.- Tudod, ez az egész itthon maradás, meg…- hadarta zavarában, de a szavába vágtam.

-Még gyerek, Harry!- kezemet homlokomra simítottam, majd hajamba túrtam és felsóhajtottam.

-Egy gyerek, aki elvesztette az édesanyját és lassan a nagyanyját is.- felelte, mire ránéztem. Smaragdzöld szemei komolyan mélyedtek bele szemeimbe, és bármennyire is próbáltam, nem tudtam kiverni a fejemből, hogy mi is mennyit vesztettünk. Sosem kérdeztem senkit, de vajon őt is megviselte? Ő is eljátszott a gondolattal, hogy…? És ismét, mire belemélyedhettem volna bármibe is, inkább eltereltem gondolataimat.

-Ha gondolod, holnap elmehetek Katherinért, vagy…

-Köszönöm, Harry.- vágtam szavába és bátortalanul elmosolyodtam, amit egyből viszonzott is.

Percekig csak egymást néztük ezek után. Milliónyi kérdés kavargott a fejemben, amiket bármelyik pillanatban, a leglehetetlenebb helyzetekben is képes lettem volna neki feltenni. De helyette inkább csak elvesztem tekintetében és kihasználtam minden másodperctöredékét annak, hogy itt volt és végre, annyi idő után nem veszekedtünk. Nem is beszéltünk. De mégis minden tökéletes volt.

-Khm…- köszörültem meg végül torkomat zavaromban, mikor szemeim már ajkai felé kalandoztak, amik a szokásosnál is puhábbnak és rózsaszínűbbnek tűntek.- Nem tudom, szeretnél e bejönni…?

Meglepte a kérdésem, de szinte azonnal válaszolt.

-Hogyne.

Csendben sétáltunk be a házba, majd Harry a konyhába követett, ahol apu hagyott egy cetlit a pulton, amire ráfirkantotta,  hogy gyógyszerekért ment és hamarosan jön. Szintén csendben raktunk mindent a helyére a konyhában, mikor halk léptek hangja szűrődött a lépcső felől.

-Harry drágám!- a Nagyi gyenge, mégis vidám hangja belengte az egész konyhát. Harry azonnal becsukta a hűtőajtót és két lépés után gyengéden megölelte nagyanyámat. Mindkettejük arcán lerobbanthatatlan mosoly volt.

-Barbara!- kiáltotta el magát Harry, miközben a nagyanyámat szorongatta.- Hogy érzed magad?- kérdezte jóval halkabban, mikor elengedte. A pultnak dőltem, úgy figyeltem őket.

-Most már sokkal jobban.- mosolygott és tekintete felém siklott. Szem forgatva kulcsoltam össze karjaimat mellkasom előtt. Sose fogja feladni.- Örülök, hogy meglátogattál minket, Harry!- simította végig vékony kezét Harry karján.- És hogy legalább neked sikerül lefoglalnod Elizabethet, túlságosan aggódik.- mosolya lefagyott arcáról. Pár pillanatig csak Harryt figyelte, majd felém nézett még utoljára.- Érezzétek jól magatokat, és kérlek, csak ma ne aggódj miattam.- paskolta meg gyengén Harry vállát, miután elnézett felőlem, majd Harry füléhez hajolt, és valamit súgott neki.

Éreztem, hogy az arcom ég, és valószínűleg tűzpiros színben pompázhatott. Értetlenkedve néztem kettejüket, ahogy engem teljesen kirekesztve beszélgetnek, majd a Nagyi sarkon fordult és ugyanolyan lassan ahogy jött, el is ment.

Ahogy eltűnt, Harry arcáról lehervadt az az apró mosoly is, ami még ott volt és teljes együttérzéssel szemében nézett vissza rám a konyha másik végéből.

És újra, nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjam, mire gondol.

Sziasztooook!!

Nagyon-nagyon-nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok! Igyekszek minél előbb új részt hozni jövő héten is!

Nagyon szépen köszönöm a komikat, a feliratkozókat, vagy azoknak is, akik itt járnak és olvasnak... Köszönöm mindenkinek! :)

Ha gondoljátok, Tumblr-en megtaláltok! (Tudom, tudom, undorító, ahogy reklámozom magam :D :D)

Jó olvasgatást mindenkinek! :)

49. Fejezet - "Összetörte az én szívemet is"

.:Harry szemszöge:.

Augusztus

Szinte beleremegtek a falak a rajongók sikoltozásaiba. A szívem tízszer gyorsabban vert a mellkasomban az átlagosnál és már most alig bírtam egy helyben megállni. Percek voltak vissza a kezdésig és szinte éreztem a nyomást, ami szépen lassan kúszott ötünk köré.

Az adrenalin ott tombolt az ereimben és már alig vártam, hogy kitörjek.

A fiúk már sorban álltak a kijáratnál, miközben én még mindig a nyakamban lógó keresztet szorongattam és gyorsan a számhoz emeltem. Egyfajta szokássá vált ez nálam minden egyes koncert előtt.

Egy darabka belőlem…

Minden egyes alkalommal, minden koncert előtt ez történt. Tudtam, hogy még ha nem is kíváncsi rám, ez már az én részem is marad. Ez hozott nekem szerencsét, ő volt az, aki minden egyes nap motivált és a földön tartott.

Effy hangja visszhangzott a fejemben miközben a fiúk után kocogtam a színpad mögé. Egy körbe álltunk, a mikrofon már mindenkinek ott volt a kezében. A kezünket középre tettük, egymásra téve őket és az egyik, Louis fejéből kipattant szöveget kántáltuk. Általában mindig valami meséből szedte ezeket, és kétségtelenül ellazult mindegyikünk miközben szórakozva készültünk fel a következő két órára. Miután a kör feloszlott, az idő lelassult.

Csak a saját légzésemet hallottam és a szívdobogásomat… majd ahogy beindult a zene és kiszaladtunk a színpadra, elkezdődött az őrület.

*

-Los Angeles beteg volt, ember.- motyogta magában Zayn, mikor már pár órával később a backstage-ben ültünk.

-Láttad azt a lányt… kb. a harmadik sorban állhatott. Istenem, olyan gyönyörű volt, szerintem ő lesz a feleségem egy nap.- áradozott Liam, mire egyszerre nevettünk fel.

-És mi van az új barátnőddel, haver?- nevetett Niall, fejét rázva. Liam mosolyogva megvonta vállát és elvette az asztalról az egyik joysticket.

Fejemet hátradöntöttem a kanapé támlájának. Egyik lábam az asztalon volt, míg másikat a földön tartottam. Pólómat a bal karomnál feljebb tűrtem és álmosan pislogtam.

Louis és Eleanor a szoba másik végében ültek az asztalnál Louise-zal beszélgetve, aki valamiről éppen hevesen magyarázott és szélesen mosolygott. Eleanor nevetése percről-percre egyre hangosabb volt, eszembe juttatva, mennyire imádtam, ha Effy nevetett.

És ez volt az… kevesebb, mint három óra. Ennyi ideig tudtam lefoglalni a gondolataimat, hogy ne csak rá gondoljak.

Öt hónapja nem láttam. Öt kínkeserves hónap telt el és még mindig nem tudtam összeszedni a bátorságot, hogy elé álljak. Tudtam, hogy nem kíváncsi rám, így pár hétig ezzel tudtam nyugtatni magam. De mára már csak a bennem lappangó bűnbánat maradt, amit lehetetlen lenne kiűzni belőlem.

Niall telefonjának csörgése zökkentett ki a gondolataimból, amit pár másodperc után már fel is vett és az ajtó felé sétált, néha egy-két pillantást vetve rám. Tudtam, hogy vele beszél… a hangja a megszokottnál halkabb volt és mindig óvatosan figyelt engem, bárhol voltunk. Hiába kérdeztem tőle, vagy Eleanortól bármit is, nem árult el semmit Effyről.

Így maradt az utolsó megmentőm, Louis. Eleinte hevesen tiltakozott mindig, így Liam és Zayn szobája körül lézengtem akárhányszor skype-on beszélgettek. Effy csilingelő hangja és szívmelengető nevetése elég volt. Egy darabig. De a kérdéseimet nem válaszolták meg a komolytalan beszélgetései Liammel és Zaynnel, mikor tudtam, hogy minden erejükkel azon voltak, hogy jobb kedvre derítsék.

Aztán egy nap, Louis beadta a derekát, mikor megtalált félig Liam ajtajára felkenődve a sötét szállodai folyosón az éjszaka kellős közepén. Elmondta, hogy Manchesterben vett ki egy lakást, nem messze El albérletétől. Tudtam, hogy a Mac üzletben dolgozott sminkesként és hallani sem akart arról, hogy Louise visszavegye. Louis azt is elárulta, hogy mióta Eleanornak több ideje van, hogy velünk utazgasson, jórészt egyedül van, Katherine ugyanúgy két-három hetente alszik csak nála a hétvégéken. Tudtam, hogy próbált minden erejével a világ legboldogabb és legönállóbb emberének látszani, de legbelül darabokra tört szét.

És ez összetörte az én szívemet is.

-Nem, Effs… Nyugodj meg!- Niall hangja hirtelen csendet parancsolt az egész szobában.

Mindenki feszülten figyelte Niallt, aki fel-le jártált az ajtó előtt és kezével idegesen hadonászott.

-Mi történt?- kérdezte halkan Liam, fejével Niall felé biccentve, de ő észre se vett minket, csak Effyre koncentrált, aki a telefon másik végén beszélt.

-Effs, nyugodj meg…- kérlelte Niall, ezúttal gyengédebb hangon.

A gyomrom összeszorult, ahogy Niall könyörgő és egyre kétségbeesettebb arcát néztem. A szemem sarkából láttam, ahogy Louis valószínűleg ugyanolyan értetlen arcot vághat, mint én, miközben rám néz.

Mennyi lehet Manchesterben az idő… Reggel hat, talán hét? Mégis mi lehet a baj?

-Maradj otthon, pihenj és csak utána…- Niall elhallgatott és feszülten figyelt.- Nem, Effs… De ilyen állapotban nem mehetsz haza…- Milyen állapotban? Türelmetlenül ültem fel a kanapén és felsőtestemmel előredőltem, szemeim egy pillanatra sem hagyták el Niallt.- Rendben.- sóhajtott fel végül, és bólintott.- Pár óra múlva hívlak, szia.- motyogta végül, majd zsebébe süllyesztette a telefont.

Szétnézett a szobában, ahol találkozott mindenki pillantásával. Hosszan nézett rám is, talán engem figyelt a legtovább miközben ismét felsóhajtott és hirtelen fáradtabbnak tűnt, még ha ez lehetséges volt a ma esti koncert után.

-Baj van?- kérdezte halkan Eleanor, még mindig az asztalnál ülve.

Niall aprót bólintott és zsebre dugta kezeit, majd ismét rám nézett. Feszülten vártam minden egyes másodpercben, hogy vajon mikor nyögi már ki, hogy mi a franc történt. Egy hajszál választott el attól, hogy ráüvöltsek.

-Harry…- fejével az ajtó felé biccentett. Hirtelen levert a víz és a szívem akkorát dobbant, hogy majdnem kiszakította a mellkasomat. Egész testemben remegtem, ahogy felálltam a kanapéról és gyorsított léptekkel követtem Niallt a folyosóra.

Majdnem fél évig nem beszélt velem Effyről, szinte rejtegette előlem… és most itt álltunk, egymással szemben, arra készülve, hogy én leszek a második, aki tudja, mi történik Effy életében.

-Barbara beteg…- mondta és félve nézett rám, tartva a reakciómtól.

Egy pillanatra nem mozdultam, próbáltam felfogni Niall szavait.

-Mi… mi történt? Mi a baja?- kérdeztem sürgetve, hajamat szinte kitéptem, ahogy beletúrtam hirtelen támadt idegességemben.

-Rákos, Harry… Az utolsó stádiumban van.- szemeit lesütötte én pedig megsemmisülve álltam vele szemben.

Az első dolog, ami eszembe jutott, ismét Effy volt. Bele sem mertem gondolni, hogy most vajon mit csinálhat. Egyedül volt, minden barátjától messze és a bűntudatom másodpercről másodperre egyre inkább csak nőtt.

El fogja veszíteni azt az egyetlen embert, akit még édesanyjaként tud szeretni.

-Effy… Hogy van…?- kérdeztem, keresve a szavakat, amik valahogy most nem jöttek a számra.

-Szarul, haver.- sóhajtott fel fejét rázva és szemeit a plafonra függesztette.- Azonnal el akart indulni Holmes Chapelbe, de… alig tudott beszélni. Ilyen állapotban nem mehet sehova.- folytatta aggódva és hátával a falnak dőlt. Követtem a példáját.

Percekig csendben voltunk, az agyam megállíthatatlanul kattogott és tudtam, hogy az első géppel haza kell repülnöm.

-Utálom, hogy ezt kell mondanom… de szüksége lesz rád.- nevetett fel keserűen és egy pillanatra rám nézett, majd vissza a falra.

-Kétlem, hogy kíváncsi lenne rám.- suttogtam remegő hangon és fejemet a földnek fordítottam, kezeim a zsebemben voltak mozdulatlanul.

-Én is.- értett egyet.- A helyedben a közelébe se mennék, de… Sok mindent mesélt, Harry és a történtek ellenére is tudom, hogy nálad jobban most senki sem tudná megvigasztalni.

Egy óriási kő esett le a szívemről Niall szavai hallatán. Szükségem volt erre, Niall volt a biztos pont, ő tudta a legjobban, mire is gondol mostanában Effy. És istenem, de rühelltem, hogy nem én voltam az, akit felhívott.

Próbáltam a fejemből eltűntetni Effy kisírt szemeit és ahogyan összetörve ül a kanapéján egyik kezében a telefonnal, másikkal pedig összeszorítja pulóverének ujját. Ott akartam lenni mellette és elmondani, hogy bármi történjen is, én mellette leszek.
Most nem hagyom magára.

Sziasztok!

Végre sikerült idő előtt hoznom a részt, bár ez a megszokottnál kicsit rövidebb lett...

Nagyon szépen köszönöm a komikat! :) :) Mondtam már, mennyire imádlak titeket? :D

Ígérem, hogy igyekezni fogok a frissel és megpróbálom hosszabbra írni, de még nem tudok konkrét napot mondani, hogy mikor érkezik. 

Addig is jó olvasgatást és kommentelést! :)

48. Fejezet - "Egy új, boldog élet"

Meglepően gyönyörű, napsütéses, tavaszi nap volt Londonban.

Vicces volt, hiszen életem egyik legnagyobb és legmeghatározóbb dolgát készültem megtenni ezen a gyönyörű. londoni, napsütéses napon.

A lakásomhoz tartottam, ahol egy ingatlanügynök várt, akinek az ügyfele boldogan megveszi az apró kis lakásomat… ahol annyi de annyi emlék van, amivel többé már nem vagyok képes szembenézni.

Miután kiengedtek a kórházból, közel egy hetet töltöttem Eleanor manchesteri lakásában. Három napig nem keltem fel, nem ettem, nem ittam, nem aludtam. Töretlenül néztem magam elé és egy árva szót sem szóltam. Nem tudtam… nem akartam és nem is volt értelme. Gyereket vártam és a legváratlanabb pillanatban minden csak úgy… eltűnt. Nem volt többé és én egyszerűen nem tudtam feldolgozni az elvesztését.

És bár ma már jóval jobban éreztem magam, tudtam jól, hogy egy részem legbelül sosem lesz képes rá.

Abban a három napban sikerült szembe néznem azzal a tudattal is, hogy Harry magamra hagyott. A legnagyobb bajban, pont mikor a legjobban szükségem lett volna rá. Még csak meg se várta, míg felébredek. Nem köszönt el tőlem, még csak fel sem hívott, vagy küldött nekem egy üzenetet. Tökéletesen magamra hagyott és ez volt életem egyik legijesztőbb három napja.

Aztán a negyedik napon, mikor Eleanor a szokásos forró fekete teát az éjjeliszekrényre tette, és óvatosan az ágyam szélére ült egy félő mosollyal az arcán, tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. A talpamra kellett állnom, lezárni a múltat és új lappal kezdeni. És hát így történt, hogy majdnem két héttel később és több hónapnyi őrlődés és kínszenvedés után, Dylannel szemben álltam és a papírokat töltöttük ki a félig üres londoni lakásomban. Az otthon illata, és Harry kölnijének emléke facsarta az orromat miközben több oldalt aláírtam.

-És, hogy tetszik Manchester?- érdeklődött udvariasan Dylan. Nem meglepő, de ő mutatta be nekem és Eleanornak azt a gyönyörű szép lakást, amit végül ki is vettem és a napokban elkezdtem beköltözni.

Egy pillanatra felnéztem a papírról és Dylenre mosolyogtam.

-Szép hely.- válaszoltam röviden.

A napjaim a költözködéssel és munkakereséssel teltek, így nem sok alkalmam volt eddig körülnézni a városban… nem mintha nem látogattam volna már meg párszor Manchestert.

Dylan kellemetlenül bólintott a tömör válaszom után. Magamban mosolyogva fordultam vissza a papírhoz és írtam alá még egy oldalt. Tudtam, hogy feszélyezve érzi magát, szinte ott volt a levegőben. Csak azt nem tudtam, miért.

Pár perccel később már készen voltam minden papírral és egy hangos sóhaj kíséretében álltam fel a konyhaasztaltól. Dylan a nappaliban nézett körbe, mikor csatlakoztam hozzá és hosszú idő óta most először jutott csak eszembe, hogy az az ütött-kopott fotel még mindig az útban volt, és az ablak felé volt fordítva. Dylan szemei pont oda szegeződtek, én pedig zavaromban és hirtelen feltörő idegességemben beletúrtam hajamba és táskámat a kanapéra dobtam, miközben a fotel felé sétáltam.

-Sajnálom, amikor kipakoltam a lakást és jöttek a költöztetők teljesen kiment a fejemből a fotel…- szabadkoztam hevesen, és kezeim már a karfát fogták, hogy nagyobb erőfeszítések árán visszatolhassam régi helyére.

-Ne!- vágta rá egyből Dylan, mire lefagytam és nagyokat pislogtam rá.- Az ügyfelemnek kifejezetten tetszett… Semmit se szeretne változtatni a lakáson.- mosolyodott el halványan és szemei körbejárták a nappalit.

Egy kő esett le a szívemről miközben elengedtem a bútort és felegyenesedtem.

Tudtam, hogy már nincs visszaút, hogy már nem az én lakásom és semmi beleszólásom abba, hogy a rejtélyes ügyfél – aki készségesen, gondolkodás nélkül a teljes áron felül vette meg a lakást – hogy rendezi be a nappalit, vagy hogy fizeti a számláit, vagy hogy esetleg hogy jön ki a házsártos szomszédokkal akik a házban laknak a furcsa macskáikkal.

Vége volt. Pár perce megszakítottam mindent Londonnal. Nem volt több keresnivalóm a városban. Készen álltam megbirkózni a múltammal és lezárni, hogy egy új, boldog életet kezdhessek.

Június

Lehunytam a szemeimet. Reméltem, hogy az utcáról beszűrődő autók zaját sikerül kizárni a fejemből és a rádióból szűrődő vidám társalgást el tudom csitítani a szemeim összeszorításával.

De már nem egyszer tapasztaltam, hogy a dolgok nem oldhatóak meg ilyen könnyen.

A velem szemben ülő nőre mosolyogtam, akinek irigylésre méltóan gyönyörű, cirmos szőke haja volt és mélyzöld szemei csak úgy csillogtak a fényben úszó üzletben. Pár óra múlva összeházasodik élete szerelmével és ahogy a boldogságtól kicsattanó arcát néztem, tudtam, egy apró kétely sincs benne.

-Szóval, Taylornak is írtál egy számot és egy másik rádiónál említetted, hogy a One Directionből Harry áll hozzád a legközelebb.- ujjaim megremegtek, miközben az utolsó simításokat végeztem a menyasszony sminkjén. A rádió egyre hangosabbnak tűnt, pedig egy lélek sem mászkált arra és hangosította fel… és természetesen az én délelőtti műszakomban kellett Ed Sheerannak interjút adnia. A fenébe a médiával. A fenébe Eddel. A fenébe azzal, hogy három hónap sem volt elég arra, hogy elfelejtsem Harryt.

-Van valami információd arról, bármi sejtésed, hogy mi zajlik vagy zajlott le köztük?- kérdezte a fickó, aki már órák óta az idegeimen táncolt és a jelenlegi kérdése egy cseppet sem segített abban, hogy megkedveljem. Orromat felhúzva fintorogtam, miközben a rúzsok között kotorásztam.

-Inkább nem fűznék hozzá semmit.- csendült fel Ed ismerős, bizonytalan hangja.- Gondolom mindenki sejti, de inkább nem mondok semmit.- mély lélegzetet vettem, miközben a velem szemben ülő nő egy kissé értetlenül nézett rám, de én ügyet se vetve arckifejezésére, folytattam a munkám.

Szinte már hosszú évekkel ezelőtti pletykának tűnik a Harry-Taylor kapcsolat, de úgy tűnik, ez a pasas nem veszi észre magát. Biztos vagyok benne, hogy ma kivételesen csak azért kelt fel és ment be a rádióhoz, hogy engem basztasson.

-Harry… Harry király, a legfurcsább dolog Harryben, hogy egy darabig a lakásomban lakott.- szinte láttam magam előtt, ahogy Ed elmosolyodott és fejemet jobbra-balra ingattam egy széles mosoly kíséretében.- Nem mintha nem lenne háza… két, elég flancos lakása is van Londonban!

-Oh, szóval ez még a banda előtt volt…?

-Nem, nem… tulajdonképpen pár hónappal ezelőtt.- válaszolta vidáman Ed, én pedig akarva – akaratlanul belegondoltam, hogy ez mégis mikor történhetett. Minden összemosódott és az esetek többségében nem volt merszem visszagondolni a múltra… túl sok sebet szereztem, amik még mindig nem gyógyultak be.

-Oh, istenem… Ez fantasztikus lett!- ugrott fel mellőlem a székből a nő. Időközben annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy már a rúzs se volt a kezemben és a vendégem már rég távozni készül. Mosolyogva köszöntem el tőle és fáradtan ültem le a székbe, várva a következő vendégemet. Az interjú végéről lemaradtam, de jobbnak láttam inkább bele se gondolni Harry dolgaiba.

Az volt a legrosszabb, hogy ha akár egy másodpercre is sikerült elfelejtenem, valahogy mindig visszakerült a gondolataim központjába.

Az elkövetkező pár órám ugyanúgy telt, mint a hét többi napján. A hátam estére már leszakadt, a talpam is fájt a folytonos ácsorgástól és szinte sóvárogtam egy forró fürdőért egy pohár bor kíséretében. Miután bezártam az üzletet, hazafelé beugrottam a boltba bevásárolni, és még kilenc előtt boldogan kijelenthettem, hogy hazajutottam. Mint mindig, a lakásom üres volt és még hozzá kellett szoknom, hogy Eleanor nem nyomja folyamatosan a csengőmet, míg az ajtóhoz nem vánszorgok az éjszaka közepén… Majdnem két hete véget ért a szemeszter az egyetemen, ahol tanul és azóta szinte elválaszthatatlanok Louisszal.

A kedvenc Rolling Stones albumom szólt a nappaliban, halkan dúdolgatva pakoltam el a konyhában majd a fürdő felé intéztem lépteimet, közben felkötöttem hajamat.

És igen, ez volt Elizabeth Graham különleges, péntek esti élete.

 A habfürdőm már készülőben volt, miközben gyorsan kinyitottam egy üveg bort és fogtam egy poharat. A fürdő felé siettem, mikor a konyhapulton rezegni kezdett a mobilom. Megtorpantam útközben és szemem sarkából a mobilomra néztem ami egy pillanatra sem adta fel a rezgést. Felsóhajtva fordultam vissza és szinte kitekerve kezemet vettem fel a pultról a telefont és a fürdőbe szaladtam, ahol gyorsan letettem a poharat és az üveget. Niall neve kitartóan ott virított a kijelzőmön, majd ujjamat végighúztam a kijelzőn és a fülemhez emeltem a telefont.

-Nialler…- sóhajtottam fel bosszankodva. A kad szélére ültem és figyeltem, ahogy kezd egyre jobban megtelni forró vízzel.

-Anglia!- kiáltotta bele vidáman a telefonba, mire szélesen elmosolyodtam.- Hogy megy a Mac üzlet?- érdeklődött egyből.

-Negyed órája sincs, hogy hazaértem. Hulla vagyok.- sóhajtottam fel ismét és elzártam a vizet.

-Csak egy szavadba kerül, és Louise egyből visszavesz.- felelte és ismertem már jól ahhoz, hogy kihalljam a hangjából, hogy már egy jó ideje abban reménykedik, hogy valami csoda folytán meggondolom magam.

Sosem fog megtörténni.

Telefonomat a vállammal tartottam, miközben gyorsan kigomboltam a nadrágomat és mikor leküzdöttem magamról, vízcsobbanást és hangos nevetést hallottam a túloldalról. A nadrágomat a szennyes kosár tetejére dobtam és összevont szemöldökkel hallgattam az érdekes hangokat.

-Hol vagy?

-Miamiban!- válaszolta nevetve, én pedig ismét a jéghideg kád szélén ültem.- Kijöttünk a medencéhez a bandával. Oh, ha tudnád milyen jó idő van itt!- nevetett kisebb gúnnyal a hangjában. Szem forgatva tettem le magam mellé a telefont és gyorsan levetkőztem, majd bemásztam a kádba.

-Itt vagy?- kérdezte a kelleténél hangosabban, mikor visszaemeltem a telefont a fülemhez.

-Igen… Mikor jössz vissza Angliába?- kérdeztem, ügyesen figyelmen kívül hagyva az előbbi megjegyzését. De persze a kérdés körbelengte a gondolataimat, mint mindig, mikor valakivel beszéltem a bandából.

Vajon Harry is ott van?

-Szeptember elején lesz egy rövid leállás, majd meglátogatlak.- felelte teljesen komolyan és szinte láttam magam előtt azt a kék szempárt is, ami ígéretet tesz nekem.- És, mit csinálsz hétvégén?- kérdezte.

-Apa reggel hozza Katherinet, szabin leszek a hétvégén. Vasárnap este viszem haza.

-Szerezzek autót és sofőrt? Tudom, hogy nem-

-Nem kell, Niall!- vágtam rá egyből, még mielőtt bármit is kitalálhatott volna.- A saját lábamon akarok állni, tudod nagyon jól.- tettem hozzá és szinte láttam magam előtt ahogy a szemeit forgatja.

És ugyanebben a pillanatban, csak egy hangos kiáltást hallottam… Az ismerős, rekedtes hang szinte belevájta magát a bőrömbe és bármennyire is volt forró a víz, amiben feküdtem kirázott a hideg. Harry Niall nevét kiáltotta… Három hónap után most először hallottam a hangját. És még nem voltam rá felkészülve.

Még közel sem voltam rá felkészülve.

-Effs, mennem kell, majd még hívlak.- hadarta alig érthetően Niall.

-Oké, mondd meg Eleanornak, hogy…- mondtam, de a vonal már búgott a túloldalon.- Hogy hívjon fel…- motyogtam magamnak és letettem a telefont.

Kezembe vettem a poharat és töltöttem egy kevés bort, majd teljesen elmerültem a forró habok között. Belekortyoltam a poharamba és szemeimet a plafonra vezettem, felkészülve egy újabb, egyedül töltött péntek estére.

Sziasztok!

Tudom, hogy ez egy elég lapos rész lett, de néha kell egy-egy ilyen átkötő fejezet is. Kb. 5-7 rész van vissza a végéig, és szinte hihetetlennek tűnik, hogy lassan a végére ér a történet. 

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek aki írt, vagy feliratkozott! Imádlak titeket és tudom, hogy már nem egyszer mondtam, de úgy érzem, hogy nem tudom elégszer elmondani! :D :D

Tumblr-en megtaláltok, ha gondoljátok... és azt hiszem, hogy nincs is több mondanivalóm :)

Hétvégére megpróbálok hozni részt, péntek-szombat körül. :)

47. Fejezet - "Nem voltak szavak"

.:Harry szemszöge:.

A szívem majdnem kitört a mellkasomból. A szemeim kétségbeesetten néztek körbe a szobában, Effy teste mozdulatlanul hevert az ölemben, kezei erőtlenül pihentek karomon.

-Hívd a mentőt!- kiabált hisztérikusan Eleanor, miközben hirtelen mellettünk termett, és letérdelt mellém. Effy arcát remegő kezei közé vette, de minden hiába volt, elájult.

A levegő kaparta a torkomat, a szemeimet szúrták a könnyek és még mindig képtelen voltam megszólalni.

Az egész az én hibám.

-Fektesd az ágyra…- Eleanor hangja valahonnan egészen messziről szólt, miközben szemeim újra és újra végigpásztáztak Effyn.- Harry! Fektesd az ágyra!- kiabált rám remegő hangon mire én felkaptam a fejem.

A háttérben Niall türelmetlen hangja hallatszott csak, Louis pedig – pont úgy, mint Eleanor – hirtelen a semmiből tűnt elő, és megfogta Effyt, míg én felkeltem a földről. Minden érzékem tompa volt, fogalmam se volt, mi tévő legyek. Még sose éreztem ennyire hasznavehetetlennek és tehetetlennek magam.

Louis a karjainál fogva tartotta Effyt, míg én felkeltem a földről. Remegve fújtam ki a benn tartott levegőt és hezitálás nélkül fogtam meg Effy lábait. Egyszerre emeltük fel és siettünk az ágy felé ami pár lépésre volt tőlünk. És ahogy végignéztem rajta, a szemeim kipattantak és még a szívem is leállt egy pillanatra.

Vér… nagyon sok vér folyt végig a combjain és éreztem, hogy egész testemben remegek.

-Louis…- a hangom remegett, akárcsak én. Louis szemei végig Effyn voltak, de valamiért ő volt a legnyugodtabb az egész szobában.

Óvatosan fektettük le az ágyra, majd kezem remegve túrt bele hajamba már vagy ezredszerre a ma este folyamán. Mozdulatlanul álltam az ágy mellett, fogalmam sincs meddig. Mindenki kétségbeesetten járt fel és alá a szobában de én teljesen megfagytam.

Valami nem volt rendben.

-Uramisten…- Eleanor kétségbeesett hangja zökkentett vissza teljesen a valóságba. Kővé dermedve állt mellettem, kezeit szájára tapasztotta és könnyek folytak végig arcán.- Niall… Niall!- szólt neki kétségbeesetten, mire felnézett a telefonjából, amit talán nem rég tehetett le.

-Ugye nem?- kérdezte egyből, ahogy Effyre nézett és szemei megakadtak a farmernadrágon, ami tele volt vérrel. Türelmetlenül járattam köztük a szemeimet. Tudtam, hogy valamit eltitkolnak… tudták, hogy mi a gond és percről percre egyre kétségbeesettebbek lettek.

-Mi történt vele?- kérdeztem kissé elcsukló hangon és Elre néztem, aki látványosan kerülte a tekintetemet.

-Niall, mikor érnek már ide a mentők?- kérdezte, enyhe sürgetéssel a hangjában.

Niall hangja teljesen eltörpült a kétségbeesett dühöm mögött. Szemeim végig Eleanoron tartottam, de még mindig nem nézett rám.

-Eleanor! Mi történt vele?- kérdeztem hangosabban, mire felém kapta fejét és megtörölte kezével arcát. Nagyot nyelt, szeme sarkából Effyre nézett, majd vissza rám.

-Szerintem… szerintem elvetélt.- suttogta teljesen megtörve.

Nem pislogtam. Nem vettem levegőt se. Éreztem, ahogy a szívem vadul kalimpál, és a vér végigfolyik az ereimben. Éreztem, hogy a térdeim egy pillanatra teljesen meginognak, majdnem feladva a harcot. Éreztem, hogy a hasam egészen apróra összezsugorodik, annyira, hogy az már fájt. Éreztem, hogy a levegő a tüdőmben ragadt és éreztem, hogy egy tűzforró könnycsepp végigfolyt az arcomon.

Nem vetélhet el hiszen ahhoz… hiszen ahhoz…

-El, kitől…?- az ajkaim maguktól formálták a szavakat, miközben még fel sem fogtam, hogy valójában mi is történik.

Tudtam, hogy minden szempár ránk szegeződik, mikor Eleanor válaszolt.

-Tőled…- akadozva vettem mély lélegzetet és képtelen voltam józanul gondolkozni.

Kérdések ezrei futottak végig a fejemben, mind megválaszolatlanul maradva. Miért nem mondta el nekem?

De még mielőtt egy újabb kérdés emésztett volna fel, az ajtó kinyílt és három férfi sétált az ágyhoz, ami mellett megkövülten álltam már ki tudja hány perce. Effy eszméletlen testét egy hordágyra tették miközben én még mindig egy helyben álltam és próbáltam feldolgozni a történteket.

-Eleanor, te menj Effyvel, mi majd utánatok megyünk.- Niall keze hirtelen a vállamra került. Összerezzentem, szemeim pislogás nélkül követték a mentősöket és Eleanort, ahogy kisétálnak a szobából. Utánuk akartam szólni, hogy Eleanor helyett nekem kéne vele mennem… hogy az én gyerekemet várta, hogy az én felelősségem lett volna vigyázni rá.

De ehelyett mindent csak tönkretettem és egy szó sem szaladt ki a számon, mikor végül becsukódott az ajtó.

-Minden oké?- Niall velem szemben állt, mindkét keze vállaimon. Szemeivel mélyen és komolyan enyémekbe nézett, még ha hazudok is, kiolvassa belőlük az igazságot.

Fejemet alig láthatóan jobbra-balra ingattam, ajkaimat összeszorítottam és elnéztem válla felett.

-Az én hibám volt…- szinte csak tátogtam a szavakat, amik körbelengték az összes gondolatomat.

-Paul lent vár a hátsó bejáratnál.- szólt közbe Liam, még mielőtt Niall válaszolhatott volna nekem.

Bár tudtuk mindketten, hogy nekem van igazam.

A kedvenc napszakom hivatalosan is a reggel lett.

Imádtam, ahogy a nap besütött a konyhába, és ahogy a napsugarak milyen gyönyörű játékot játszottak a bőrén. Imádtam, ahogy a haja össze-vissza állt reggelente és hogy mindig csak az én pólóm volt rajta.

Már percek óta csak az asztalnál ülve beszélt, nem is igazán figyeltem, hogy miről… csak a hangját akartam hallani, és az arcát nézni, ahogy az az apró mosoly meglapul ajkain.

Istenem, annyira szeretem.

-Szóval, anya mindig is nagy családot akart. Unokákkal… sok sok unokával.- nevette el magát fejét rázva, szemeit lesütötte asztalon pihenő kezére. Ujjai apró köröket rajzoltak az asztalon, mosolya pedig másodpercről-másodpercre egyre jobban elhalványult.

Mindig ez történt, ha az édesanyjáról beszélt… És ez volt az oka annak, hogy inkább nem beszélt róla.

-Ismerős, Gemma is nagy családot akar. Gyerekekkel, unokatestvérekkel, unokákkal.- mosolyogtam, amit végre viszonzott is.- Én csak egy kislányt szeretnék, bármilyen önző dolog is egyetlen gyereket akarni.- vontam vállat és hátat fordítva Effynek, megtöltöttem vízzel a teáskannát. Hallottam, ahogy halkan kuncog a hátam mögött, majd halkan sóhajt. Éreztem a tekintetét a hátamon, miközben már otthonosan mozogtam a konyhájában.

-És hogy hívnák azt a kislányt?- kérdezte kíváncsian és szinte láttam magam előtt a mosolyát.

-Sosem gondolkoztam még el rajta.- vontam vállat, és feltettem a teáskannát a tűzhelyre.

-Ugyan, egyszer mindenkinek megfordul a fejében.- válaszolta vidáman, egy cseppnyi gúnnyal a hangjában. Akaratlanul is elmosolyodtam és megfordultam.

-Darcy.- szemeimet akaratom ellenére is lesütöttem. Ő volt az egyetlen, aki képes volt zavarba hozni. Éreztem még mindig magamon a tekintetét, majd közelebb léptem hozzá és az asztalra támaszkodtam mindkét kezemmel.

-Darcy…- suttogva ismételt meg, miközben szemeit végigvezette arcomon. Aprókat pislogott és ajkai résnyire nyitva maradtak, miközben a szívem szinte készült kirobbanni a mellkasomból.- Gyönyörű név.- mosolygott.

És bár sose mondta, tudtam, hogy ő is legalább annyira szeret engem, mint én őt.

Kezeim görcsösen szorongatták a papírt, amit még Effy nyomott a kezembe. Szinte visszhangzottak a lépteink a folyosón. Féltem, rettegtem az elkövetkezendő percektől és mikor megláttam az egyik széken, teljesen magába roskadva ülve Eleanort, tudtam, hogy okkal féltem.

-Mi történt?- kérdezte Louis, mikor odaértünk.

Levert a víz, miközben Niall leült el mellé, Zayn és Liam pedig mellettem állt, mintha attól féltek volna, hogy talán én is bármelyik pillanatban összeeshetek. Levert a víz, mikor Eleanor kezével megdörzsölte szemét és lemondva ingatta fejét.

-Elment a baba…- suttogta megtörve és még nagyobb csendbe burkolóztunk.

Ez nem azok közé a tipikus, kínos csöndek közé tartozott, mikor minden egyes apró zaj zavarta az embert, vagy éppen az ellenkezője… Nem állt meg a világ, nem éreztem elviselhetetlen fájdalmat legbelül.

Nem voltak szavak… Nem lehetett szavakkal leírni, milyenek voltak azok a percek.

-Mit… mit mondtak az orvosok?- kérdezte halkan Zayn. Eleanor felé kapta a fejét, szemei egy pillanatra rajtam időztek, majd mintha rám se nézett volna tovább figyelte Zaynt.

-A terhesség elején…- kereste a szavakat.- Későn jött rá, hogy terhes.- sóhajtott fel, szemei mindegyikünk arcán egy pillanatra megragadt, majd jobbnak látta inkább a földet figyelni. Idegesen topogtam ide-oda, kétségbeesetten túrtam hajamba, miközben a választ vártam.- Az alkohol, a dohányzás, az utóbbi időben nagyon sokat fogyott, hiába figyeltünk oda rá.- túrt bele hajába, majd kezeit idegesen combjára tette, amit azonnal kezébe vett Louis, és nyugtatva simogatta.- Annyi ok volt felsorolva, hogy kész csoda, hogy ilyen sokáig bírta…- rázta fejét megint.

Próbáltam megszólalni. Szinte minden egyes porcikám üvöltött… próbáltam felfogni, hogy lehetett volna egy kisbabám. Az ő mosolyával és szőke hajával, vagy éppen azokkal a gyönyörű szép kék szemekkel. Hogy együtt nevelhettük volna fel, hogy ő lett volna az esélyünk.

De nem tudtam megszólalni.

.:Effy szemszöge:.

Volt már olyan érzésed, hogy hiányzik valami? Hogy érzed, hogy nem áll össze a kép, de bármennyire is töröd rajta a fejed, nem találod meg a választ. Csak érzed azt az űrt magadban ami szinte felemészt. Tudod, hogy valami nincs rendben, mégsem tudod helyre hozni.

Én pont így éreztem, mikor kinyitottam a szemeimet és körbenéztem a szobában. Mondhattam volna, hogy vakított a fény, vagy hogy fogalmam se volt, hogy hol vagyok. De az volt az igazság, hogy az orromat facsaró, jellegzetes kórház szag egyből megválaszolta a kérdésemet és a fehér falak, amik körülvettek. Borzasztóan fáradt voltam, minden egyes porcikám sajgott és Eleanor szomorúan csillogó szemei egy cseppet sem segítettek a helyzeten.

Tudtam, hogy mi történt. Abban a pillanatban, ahogy éreztem a fájdalmat és minden sötét lett. Csak éppen nem voltam még kész szembenézni vele.

-Hogy vagy?- kérdezte suttogva, hangja elcsuklott a kérdés végén. Kezei közé vette az enyémet, ami most kifejezetten hidegnek tűnt az ő markában.

Nem tudtam válaszolni. Sűrűn pislogtam és próbáltam figyelmen kívül hagyni Niallt, aki az ablaknál állt, a radiátornak dőlve, keresztbetett karokkal és csendben figyelt minket. Szabad kezemet lassan a hasamra tettem a takaró felett.

-Effs…- Niall alig hallhatóan mondta nevemet, mire én rá néztem, szemeim már tele voltak könnyekkel.

Az arcuk mindent elárult és én képtelen voltam beszélni. Az érzelmeim szinte megnyúztak legbelül. Nem voltak szavak, nem voltak gondolatok. Csak a hiány. Csak a csalódottság. Csak a leírhatatlan bánat.

-Nincs többé, igaz?- kérdeztem elcsukló hangon és Eleanorra néztem, aki összeszorítva ajkait próbálta meg legyűrni könnyeit.

Szemeimet lehunytam és csak hallgattam a csendet. Az oldalamra fordultam, hogy egész testemmel El felé nézzek, majd szemeim ismét kinyíltak. Hajamat elsöpörte arcomból és halványan elmosolyodott miközben több könnycsepp is végigfolyt arcán.

Én nem tudtam sírni. Csak üveges tekintettel bámultam magam elé… hagyva, hogy felemésszen a leírhatatlan üresség.

Szemeim El mögé vándoroltak a kis fiókos szekrényre, amin egy csokor virág díszelgett, feldobva az unalmas, fehér szobát. A váza mellett pedig, egy összegyűrt, szinte szétszakított papír volt. Harry levele.

Mély, hangosan lélegzetet vettem és visszanéztem Eleanorra aki aggódva figyelte minden egyes mozdulatomat, miközben kezemet szorongatta. Az ágy besüppedt a hátam mögött és Niall keze végigsimított karomon, majd közel hajolt arcomhoz és alig érezhetően megpuszilt.

-Elment?- kérdeztem monoton hangon, Elre pislogva.

Szemeit hosszan csukva tartotta mielőtt ismét rám nézett. Alig láthatóan bólintott, én pedig úgy éreztem, mintha több tonna súly nyomna egyre mélyebbre a kényelmetlen kórházi ágyban.

-Effy, itt akart maradni de- kezdett bele halkan, de én a szavába vágtam.

-Elment…- suttogtam ismét monoton hangon.

És nem szóltak többet, csak velem voltak… miközben én egyre lejjebb süllyedtem.

Sziasztok!

Nagyon köszönöm, hogy ennyien írtatok és leírhatatlan, mennyire örülök, hogy ilyen érzéseket váltott ki belőletek az előző rész! Imádlak titeket, és ezt nem tudom elégszer elmondani! :)

Nos, a mostani fejezetről pedig annyit, hogy... nem volt valami egyszerű megírni, de remélem elérte a kellő hatást és elnyeri mindenki tetszését. A következő részt megpróbálom szombat-vasárnap környékén hozni, addig is jó olvasgatást! :) Ha gondoljátok, megtaláltok már Tumblr-en is, nemrég kezdtem el "barátkozni" az oldallal. :D

Ui.: Utólag is nagyon-nagyon boldog szülinapot, Mia! :)