51. Fejezet - "Csak neked szól"

November

A nap még halványan sütött, miközben hazafelé sétáltam a munkahelyemről. Az autósok eszeveszett módon igyekeztek mellettem a főúton, míg én ráérősen sétáltam. A szél csípős volt, vacogva húztam össze magamon a bőrkabátomat és megigazítottam a sálamat.

Harry sálját.

Elmerengve néztem a ruhadarabot, ujjaimat észrevétlenül végigsimítottam rajta, mielőtt még zsebre dugtam volna kezeimet. Viszont hiába szippantottam mélyet a puha anyagból, az ismerős illat már sehol sem volt. Egy éve adta neked a sálat, te bolond. Hogy is lehetne rajta? Korholtam le saját magam és befordultam az utcámba. A szél ismét a hajamba kapott, miközben gondolataim egyes egyedül csak a smaragdzöld szempár és a barna fürtök körül forogtak. Hol is lehet most, mit csinálhat… kivel van, nevet e vagy komoly… És a legfontosabb: miért nem hívott fel négy napja?

A turnénak holnap lesz vége, Tokió az utolsó állomásuk és utána mindannyian visszajönnek Angliába. Legalábbis négyük biztosan, de Harry… Harry éli a megújult világát, amiben én is egy apró szerepet kaptam. Késő éjszakai skype és telefonbeszélgetéseket, rövid üzeneteket vagy csak mosolygós fejeket… Mióta a Nagyi meghalt, tartotta bennem a lelket a többiekkel együtt, de az utóbbi pár hétben, valami megváltozott. Tudtam jól, hogy a múltbéli sérelmeinket csak ideig-óráig tudjuk a felszín alatt tartani, de egy részem görcsösen remélte, hogy sose jön el az idő, mikor újra az eszünkbe jutnak a történtek.

Pokoli egy évem volt, és úgy tűnik, sose lesz vége.

A kulcsom zörgött a kezemben, észre sem vettem, de már a bejárati ajtóm előtt álltam. A lábtörlőmön több levél is hevert, amit egy gyors mozdulattal felkaptam, majd kinyitottam az ajtót. A lakás szokásosan üres volt, még a reggeli kávé illata és a saját parfümöm keveréke lengte körbe az előszobát, miközben hanyagul lerúgtam lábaimról cipőmet. Táskámat a földre ejtettem, kabátomat pedig levettem majd felakasztottam a fogasra. Sálamat lehúztam a nyakamról és a kabát mellé függesztettem, majd átlapozgatva a leveleimet a nappali irányába indultam. Számla, számla, szórólap, számla… lehuppantam a kanapéra, lábaimat feltettem a dohányzóasztalra. Az átnézett leveleket magam mellé tettem és a legutolsó, egy kissé vastagabb boríték egyből felhívta a figyelmem. Nem volt rajta feladó, csak az én nevem és címem. Izgatottan bontottam fel a titokzatos csomagot és pillanatokon belül a kezemben fogtam a One Direction legújabb albumát. Arcomon egyből egy széles mosoly jelent meg, szinte már fájt a bőröm tőle. Az üres borítékot magam mellé dobtam és egyből felpattantam a kanapéról, sietve a hifihez, amibe egy szempillantás alatt beraktam a lemezt. Felcsendült az első szám, amit halkan hümmögve hallgattam. Niall egy milliószor megnézette velem a videoklipet és hallgattatta meg velem a számot, minden egyes alkalommal kikérve a véleményem. A dalszöveget halkan énekelve sétáltam vissza a kanapéhoz, hogy kidobjam a papír fecniket, mikor megláttam egy kicsi, hófehér lapot amin ismerős volt a kézírás.

A CD-n elindult a második szám, közben kezembe vettem a papírt, amit ezerszer elolvastam újra és újra, mire fel tudtam fogni.

Ezt az összes apró dolog miatt. Az utolsó dal csak neked szól.

H.

Türelmetlenül szaladtam vissza a lejátszóhoz és kezembe vettem a hifi tetejére tett borítót. Szemem egyből az utolsó szám címére siklott. Half a heart. Az utolsóra nyomtam az albumot és felcsendült a gitár, majd egyből Liam hangja.

Felejtsd el, amiket akkor éjjel mondtunk, nem, egyáltalán nem is számít… Louis hangja és szövege egyből a gondolataimba vésődött, Harry szavait juttatva eszembe, mikor a kanapén összekuporodva ültünk és megmutatta egy dalának kis részét. A kanapé kartámlájára ültem és figyelmesen követtem minden egyes dallamot és dalszöveget.

És nélküled olyan, mintha arra kellene felkelnem, hogy csak a kék ég felét látom… Harry hangjának hatására kirázott a hideg a lábujjaimtól egészen a fejem búbjáig és hevesen lüktető szívvel hallgattam hangját, amit szörnyen imádtam.

Az igazság az, hogy elvesztem nélküled… Fejemet egyből felkaptam Niall sorainál és figyelmesen követtem az ismerős szöveget.

Ez volt az… ezt írta akkor éjjel, ezt mutatta meg nekem.

Hajamba túrtam és remegő kezekkel kezdtem matatni a táskámban a telefonom után. Muszáj volt felhívnom Harryt. Fogalmam sem volt, mit mondjak neki, vagy hogy ő mit fog mondani.

Befejezte a dalt. Megírta, felvették és kiadták a legújabb lemezükön. Hónapok óta abban a hitben voltam, hogy csak barátként szeretne közeledni felém, hogy a történtek megváltoztatták az érzelmeit és már nem akar tőlem semmit.

De nem így van, biztos vagyok benne ezek után, hogy nem így van.

A telefon kicsöngött. Egyszer, kétszer, háromszor… szüntelenül csak búgott miközben a számnak már rég vége volt én pedig a körmömet rágtam idegességemben.

Csillogó szemei, és pajkos mosolya nézett vissza rám. Kezével átkarolta derekamat, és az ölébe húzott. Kezem csupasz mellkasára csúsztattam, miközben ő ölembe tette a kis füzetet, majd tollával piszkálgatta a hátam. Fejemet vállára döntöttem, és hunyorogva néztem a füzetbe.

-Nem ér lesni.- mondta mosolygós hangon, és odébb húzta a füzetet, de én felbátorodva húztam magam felé.

-Ezt te írtad?- kérdeztem elképedve. Nem volt meg még egészen, de amit sikerült elolvasnom, egyszerűen imádtam. Vigyorogva figyelte hüledező arcom, és aprón bólintott.

-Tetszik?- kérdezte halkan, és elsöpörte arcomba lógó tincseimet.

-Nagyon.- suttogtam. Ajkai egyre közelebb jártak enyémekhez.

-Neked írtam… azután az éjszaka után…- suttogta egészen közel ajkaimhoz, majd száját enyémhez érintette, és egy csókot formált belőle. A füzet kiesett kezemből, és mindkét kezemmel körbeöleltem nyakát, míg ő egyre közelebb vont magához.

Hajamba túrtam és elűztem gondolataimat, amiket réges-rég az agyam egyik legeldugottabb zugába rejtettem. Nem vette fel a telefont, hosszas várakozás után a hangpostára váltott telefonja.

-Miért nem veszed fel?- kérdeztem hangosan a telefonra nézve, és visszadobtam a kanapéra.

Visszasétáltam a hifihez és még vagy egy milliószor végighallgattam a számot, egyes egyedül csak Harryre gondolva.

*

-Semmi érdekes, komolyan. Néhány apróbb koncert, Angliában.- vont vállat és ajkait lebiggyesztette Will.

Még délután apával találkoztam Londonban, megbeszélni a Nagyi házával kapcsolatban egy-két dolgot. Hosszabb gondolkodás után mindketten arra jutottunk, hogy Katherine nevére iratjuk a házat, és nem adjuk el. Nem lett volna szívem megválni az utolsó emléktől, ami hozzá és anyához köt.

És most itt ültem, Willel szemben egy kisebb londoni kávézóban, közel három órája és csak beszélgettünk. Kezeimmel körbefogtam a forró bögrémet, ami körülbelül már vagy negyedszerre lett újratöltve kávéval. Odakinn vérfagyasztó hideg volt és az eső is néha-néha szemerkélt. Oh, de hiányzott a londoni időjárás.

-Oh, baszki!- forgatta meg szemeit és kissé hangosabban káromkodott a kelleténél, ugyanis néhány szempár ránk szegeződött, míg Will elnézett a vállam fölött és grimaszolva hátradőlt a széken.

Már éppen hátra fordultam volna megnézni, hogy mi váltotta ezt ki belőle, mikor lépteket hallottam és egy ismerős hangot.

-Remélem nagyon jó indokod van rá, hogy miért Eltől kell, hogy megtudjam, hogy Londonban vagy és nem tőled!- Haley vörös és kifejezetten ingerült arca nézett vissza rám. Ez a szín még mindig tökéletesen passzolt éjfekete hajához és szikrákat szóró szemeihez.

-Sajnálom, úgy volt, hogy csak jövök-megyek.- feleltem egyből, elmagyarázva az eredeti tervet. Will csak úgy felhívott, és mikor mondtam neki, hogy a városban vagyok, egyből kapott az alkalmon és elhívott. Se Niall, se Haley, se senki más nem tudott arról, hogy Londonban járok.

-Akkor is szólhattál volna, Effy.- dünnyögte és levágta magát az egyik üres székre az asztalunknál. Will mély lélegzetet vett és szúrósan nézett barátnőmre, aki kisebb fintorral arcán viszonozta pillantását.

-Örülök, hogy látlak.- vigyorodott el kényszeredetten Will és olyan mézes-mázos hangon beszélt, hogy szinte már rosszul voltam tőle. Szemeimet kávém felé irányítottam inkább, figyelve rajta a fehér habot, amin egy kevés kis fahéj volt. Isteni volt itt a kávé, nem is értem, miért nem jártam ide azelőtt.

-Nem hiszem el, hogy ezzel az idiótával kávézgatsz itt helyettem!- fordultam felém Haley figyelmen kívül hagyva Willt. Keresztbetett kézzel ült hátradőlve a székben, miközben Haley illetlen jelzőkkel ismertette velem, felhívva asztalunkra még több ember figyelmét. Azt hiszem, talán egy eldugottabb részt kellett volna választanunk a kíváncsiskodó szempárok elől.

-Lapozzunk, kérlek.- néztem barátnőmre kérlelő szemekkel, mire mélyet sóhajtott és nehézkesen, de rábólintott kérésemre. Mindkettejük arcán egy széles, erőltetett mosoly jelent meg, ahogy egymásra néztek. Fejemet jobbra-balra ingattam, majd számhoz emeltem csészémet és kortyoltam párat a kávéból.

-Idefelé a régi lakásod felé jöttem.- újságolta a hírt Haley, majd felpillantott az asztalunk felé közeledő pincérre.- Egy Vanilla Lattét szeretnék, köszönöm.- mosolygott rá kedvesen, ahogy az asztalunkhoz ért, majd folytatta visszafordulva felénk.- Hetekig olyan volt, mintha üres lett volna, de most égett az összes villany.- újságolta a teljesen jelentéktelen hírét.

-És…?- kérdeztem halkan és próbáltam nem túl modortalan lenni, várva, hátha kiderül valami szaftos részlet esetleg az új tulajdonosról.

-Pucéran ácsorgott az ablak előtt?- kérdezte Will egyből,  meg se várva, hogy Haley folytatja e.

-Nem.- forgatta szemeit.

-Várj, tisztázzuk! Férfi, vagy nő vette meg a lakásodat?- kérdezte izgatottan Will.

-Nem tudom, mindig csak az ingatlanossal találkoztam, szerette volna titokban tartani, hogy ki is ő…- vontam vállat és újra belekortyoltam a kávémba.

-Érdekes…- bólogatott elgondolkozva Will.

-Szóval, egy teljesen jelentéktelen hírrel szolgáltál körülbelül… három percig.- mosolyogtam Haleyre, aki halkan nevetni kezdett.

-Egyszerűen csak új volt, hogy nem tűnik üresnek a lakás, főleg nélküled.- vont vállat és tovább mosolygott.

Valóban üres volt az a lakás… csak nem nélkülem.

-Szóval… hallottad a srcáok új albumát?- kérdezte izgatottan, témát váltva. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy eszembe jutott, hogy pár nappal ezelőtt több milliószor végighallgattam ugyanazt a számot, majd az albumot is egyszer-kétszer.

-Igen.- válaszoltam kurtán, várva, hogy hamar lecserélődik ez a téma is.

Pár órával később Haleyvel karöltve sétáltunk végig az utcán, a vonatállomás felé. Hiába fagyott le mindkettőnk arca és keze, vagy kapott bele a csípős szél a hajunkba, vagy ázott el a nadrágunk a jéghideg esőcseppektől. Egyikünk sem volt hajlandó taxiba ülni, inkább sétáltunk, csak hogy még több időnk legyen személyesen beszélgetni.

-Hát, akkor a hétvégén találkozunk.- sóhajtott fel, mikor megálltunk az állomáson.- És komolyan, hívj, ha hazavitted a húgodat.- szorongatott meg, majd nyomatékosan rám nézett, mikor elengedett.

-Rendben.- kuncogtam és még utoljára intve egyet Haleynek, sarkon fordultam és a harmadik vágányhoz igyekeztem.

Idegesen rágcsáltam az alsó ajkam, miközben felszálltam a vonatra, ami pár perc múlva indul. Leültem egy üres négyes üléshez, majd elővettem telefonomat a táskámból, és magam mellé tettem a másik ülésre. Biztos voltam benne, hogy a vér is lassan kibuggyan az ajkamból, olyan erősen belemélyesztettem fogaimat, miközben a telefonkönyvbe mentem és megálltam Harry nevénél. Összesen kétszer próbáltam hívni, mióta megkaptam a csomagot, mind sikertelenül. Niall és Louis szinte minden nap beszéltek vele, válaszolt a hívásaikra is, és mindketten tudták, hogy Londonban van. Az egész világ tudta, hogy Londonban van.

De akkor vajon mi történt? Miért kerül, miért nem akar velem beszélni?

Megráztam fejem és kiléptem a telefonkönyvből, és visszadobtam telefonomat a táskámba és a hideg üvegnek döntöttem fejemet.

Két óra múlva álmosan szálltam be egy taxiba és motyogtam el a címemet. A szemeim le-lecsukódtak és néha a fejem is megbillent. Fáradt voltam, és alig bírtam már ébren maradni és szinte feljajdultam a gondolattól, hogy pár óra múlva már kelnem is kell, hogy dolgozni tudjak menni.

A taxi szinte a kapu előtt tett ki, és miután kifizettem a fuvart és becsuktam a hátam mögött az autó ajtaját, fáradtan a vállamra kaptam táskámat és a sötétben botorkálva, a kapuhoz léptem, ahol egy sötét alak állt, a falnak dőlve, rögtön a kaputelefon mellett állva. A szívem majdnem kitört a mellkasomból, de képtelen voltam eldönteni, hogy a pillanatnyi félelemtől, vagy az izgalomtól, hogy mennyire ismerősnek tűnt a sötét alak. Minél közelebb kerültem hozzá, annál jobban kivehetőbbek voltak vonásai, majd végül teljesen láthattam arcát, a gyér utcalámpák fényében is.

Szemei alatt apró karikák voltak, göndör haja szanaszét állt, mintha csak most ébredt volna fel, ajkai szegletében apró mosoly bujkált. Kezeit zsebre dugta,  fekete  farmernadrág volt rajta és fekete szövetkabátja, ugyanolyan színű csizmájával. Két lépésnyire álltam meg tőle, fogalmam sincs, milyen érzelmek ülhettek ki arcomra, egyedül csak arra tudtam figyelni, ahogy ellöki magát a faltól és gyorsan hajába túr, gyűrűi alig hallhatóan zörögtek ujjain ahogy összeértek. Végig szemembe nézett, zöld szemei világítottak a sötétben.

-Szia.- köszönt halkan és tett felém egy lépést, a szívem pedig szinte kitört a mellkasomból.

Sziasztook!

Rémesen sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok! Mostanában kevesebb időm van az írásra, de minden szabad percemben a történettel foglalkozok és eszem ágában sincs félben hagyni a munkámat! Igyekszem ugyanolyan rendszerességgel hozni a részeket, mint eddig... és nagyon-nagyon-nagyon köszönöm, hogy ilyen türelmesen vártok és ennyien írtok és olvassátok a történetet. Imádlak titekeeet! :)