47. Fejezet - "Nem voltak szavak"

.:Harry szemszöge:.

A szívem majdnem kitört a mellkasomból. A szemeim kétségbeesetten néztek körbe a szobában, Effy teste mozdulatlanul hevert az ölemben, kezei erőtlenül pihentek karomon.

-Hívd a mentőt!- kiabált hisztérikusan Eleanor, miközben hirtelen mellettünk termett, és letérdelt mellém. Effy arcát remegő kezei közé vette, de minden hiába volt, elájult.

A levegő kaparta a torkomat, a szemeimet szúrták a könnyek és még mindig képtelen voltam megszólalni.

Az egész az én hibám.

-Fektesd az ágyra…- Eleanor hangja valahonnan egészen messziről szólt, miközben szemeim újra és újra végigpásztáztak Effyn.- Harry! Fektesd az ágyra!- kiabált rám remegő hangon mire én felkaptam a fejem.

A háttérben Niall türelmetlen hangja hallatszott csak, Louis pedig – pont úgy, mint Eleanor – hirtelen a semmiből tűnt elő, és megfogta Effyt, míg én felkeltem a földről. Minden érzékem tompa volt, fogalmam se volt, mi tévő legyek. Még sose éreztem ennyire hasznavehetetlennek és tehetetlennek magam.

Louis a karjainál fogva tartotta Effyt, míg én felkeltem a földről. Remegve fújtam ki a benn tartott levegőt és hezitálás nélkül fogtam meg Effy lábait. Egyszerre emeltük fel és siettünk az ágy felé ami pár lépésre volt tőlünk. És ahogy végignéztem rajta, a szemeim kipattantak és még a szívem is leállt egy pillanatra.

Vér… nagyon sok vér folyt végig a combjain és éreztem, hogy egész testemben remegek.

-Louis…- a hangom remegett, akárcsak én. Louis szemei végig Effyn voltak, de valamiért ő volt a legnyugodtabb az egész szobában.

Óvatosan fektettük le az ágyra, majd kezem remegve túrt bele hajamba már vagy ezredszerre a ma este folyamán. Mozdulatlanul álltam az ágy mellett, fogalmam sincs meddig. Mindenki kétségbeesetten járt fel és alá a szobában de én teljesen megfagytam.

Valami nem volt rendben.

-Uramisten…- Eleanor kétségbeesett hangja zökkentett vissza teljesen a valóságba. Kővé dermedve állt mellettem, kezeit szájára tapasztotta és könnyek folytak végig arcán.- Niall… Niall!- szólt neki kétségbeesetten, mire felnézett a telefonjából, amit talán nem rég tehetett le.

-Ugye nem?- kérdezte egyből, ahogy Effyre nézett és szemei megakadtak a farmernadrágon, ami tele volt vérrel. Türelmetlenül járattam köztük a szemeimet. Tudtam, hogy valamit eltitkolnak… tudták, hogy mi a gond és percről percre egyre kétségbeesettebbek lettek.

-Mi történt vele?- kérdeztem kissé elcsukló hangon és Elre néztem, aki látványosan kerülte a tekintetemet.

-Niall, mikor érnek már ide a mentők?- kérdezte, enyhe sürgetéssel a hangjában.

Niall hangja teljesen eltörpült a kétségbeesett dühöm mögött. Szemeim végig Eleanoron tartottam, de még mindig nem nézett rám.

-Eleanor! Mi történt vele?- kérdeztem hangosabban, mire felém kapta fejét és megtörölte kezével arcát. Nagyot nyelt, szeme sarkából Effyre nézett, majd vissza rám.

-Szerintem… szerintem elvetélt.- suttogta teljesen megtörve.

Nem pislogtam. Nem vettem levegőt se. Éreztem, ahogy a szívem vadul kalimpál, és a vér végigfolyik az ereimben. Éreztem, hogy a térdeim egy pillanatra teljesen meginognak, majdnem feladva a harcot. Éreztem, hogy a hasam egészen apróra összezsugorodik, annyira, hogy az már fájt. Éreztem, hogy a levegő a tüdőmben ragadt és éreztem, hogy egy tűzforró könnycsepp végigfolyt az arcomon.

Nem vetélhet el hiszen ahhoz… hiszen ahhoz…

-El, kitől…?- az ajkaim maguktól formálták a szavakat, miközben még fel sem fogtam, hogy valójában mi is történik.

Tudtam, hogy minden szempár ránk szegeződik, mikor Eleanor válaszolt.

-Tőled…- akadozva vettem mély lélegzetet és képtelen voltam józanul gondolkozni.

Kérdések ezrei futottak végig a fejemben, mind megválaszolatlanul maradva. Miért nem mondta el nekem?

De még mielőtt egy újabb kérdés emésztett volna fel, az ajtó kinyílt és három férfi sétált az ágyhoz, ami mellett megkövülten álltam már ki tudja hány perce. Effy eszméletlen testét egy hordágyra tették miközben én még mindig egy helyben álltam és próbáltam feldolgozni a történteket.

-Eleanor, te menj Effyvel, mi majd utánatok megyünk.- Niall keze hirtelen a vállamra került. Összerezzentem, szemeim pislogás nélkül követték a mentősöket és Eleanort, ahogy kisétálnak a szobából. Utánuk akartam szólni, hogy Eleanor helyett nekem kéne vele mennem… hogy az én gyerekemet várta, hogy az én felelősségem lett volna vigyázni rá.

De ehelyett mindent csak tönkretettem és egy szó sem szaladt ki a számon, mikor végül becsukódott az ajtó.

-Minden oké?- Niall velem szemben állt, mindkét keze vállaimon. Szemeivel mélyen és komolyan enyémekbe nézett, még ha hazudok is, kiolvassa belőlük az igazságot.

Fejemet alig láthatóan jobbra-balra ingattam, ajkaimat összeszorítottam és elnéztem válla felett.

-Az én hibám volt…- szinte csak tátogtam a szavakat, amik körbelengték az összes gondolatomat.

-Paul lent vár a hátsó bejáratnál.- szólt közbe Liam, még mielőtt Niall válaszolhatott volna nekem.

Bár tudtuk mindketten, hogy nekem van igazam.

A kedvenc napszakom hivatalosan is a reggel lett.

Imádtam, ahogy a nap besütött a konyhába, és ahogy a napsugarak milyen gyönyörű játékot játszottak a bőrén. Imádtam, ahogy a haja össze-vissza állt reggelente és hogy mindig csak az én pólóm volt rajta.

Már percek óta csak az asztalnál ülve beszélt, nem is igazán figyeltem, hogy miről… csak a hangját akartam hallani, és az arcát nézni, ahogy az az apró mosoly meglapul ajkain.

Istenem, annyira szeretem.

-Szóval, anya mindig is nagy családot akart. Unokákkal… sok sok unokával.- nevette el magát fejét rázva, szemeit lesütötte asztalon pihenő kezére. Ujjai apró köröket rajzoltak az asztalon, mosolya pedig másodpercről-másodpercre egyre jobban elhalványult.

Mindig ez történt, ha az édesanyjáról beszélt… És ez volt az oka annak, hogy inkább nem beszélt róla.

-Ismerős, Gemma is nagy családot akar. Gyerekekkel, unokatestvérekkel, unokákkal.- mosolyogtam, amit végre viszonzott is.- Én csak egy kislányt szeretnék, bármilyen önző dolog is egyetlen gyereket akarni.- vontam vállat és hátat fordítva Effynek, megtöltöttem vízzel a teáskannát. Hallottam, ahogy halkan kuncog a hátam mögött, majd halkan sóhajt. Éreztem a tekintetét a hátamon, miközben már otthonosan mozogtam a konyhájában.

-És hogy hívnák azt a kislányt?- kérdezte kíváncsian és szinte láttam magam előtt a mosolyát.

-Sosem gondolkoztam még el rajta.- vontam vállat, és feltettem a teáskannát a tűzhelyre.

-Ugyan, egyszer mindenkinek megfordul a fejében.- válaszolta vidáman, egy cseppnyi gúnnyal a hangjában. Akaratlanul is elmosolyodtam és megfordultam.

-Darcy.- szemeimet akaratom ellenére is lesütöttem. Ő volt az egyetlen, aki képes volt zavarba hozni. Éreztem még mindig magamon a tekintetét, majd közelebb léptem hozzá és az asztalra támaszkodtam mindkét kezemmel.

-Darcy…- suttogva ismételt meg, miközben szemeit végigvezette arcomon. Aprókat pislogott és ajkai résnyire nyitva maradtak, miközben a szívem szinte készült kirobbanni a mellkasomból.- Gyönyörű név.- mosolygott.

És bár sose mondta, tudtam, hogy ő is legalább annyira szeret engem, mint én őt.

Kezeim görcsösen szorongatták a papírt, amit még Effy nyomott a kezembe. Szinte visszhangzottak a lépteink a folyosón. Féltem, rettegtem az elkövetkezendő percektől és mikor megláttam az egyik széken, teljesen magába roskadva ülve Eleanort, tudtam, hogy okkal féltem.

-Mi történt?- kérdezte Louis, mikor odaértünk.

Levert a víz, miközben Niall leült el mellé, Zayn és Liam pedig mellettem állt, mintha attól féltek volna, hogy talán én is bármelyik pillanatban összeeshetek. Levert a víz, mikor Eleanor kezével megdörzsölte szemét és lemondva ingatta fejét.

-Elment a baba…- suttogta megtörve és még nagyobb csendbe burkolóztunk.

Ez nem azok közé a tipikus, kínos csöndek közé tartozott, mikor minden egyes apró zaj zavarta az embert, vagy éppen az ellenkezője… Nem állt meg a világ, nem éreztem elviselhetetlen fájdalmat legbelül.

Nem voltak szavak… Nem lehetett szavakkal leírni, milyenek voltak azok a percek.

-Mit… mit mondtak az orvosok?- kérdezte halkan Zayn. Eleanor felé kapta a fejét, szemei egy pillanatra rajtam időztek, majd mintha rám se nézett volna tovább figyelte Zaynt.

-A terhesség elején…- kereste a szavakat.- Későn jött rá, hogy terhes.- sóhajtott fel, szemei mindegyikünk arcán egy pillanatra megragadt, majd jobbnak látta inkább a földet figyelni. Idegesen topogtam ide-oda, kétségbeesetten túrtam hajamba, miközben a választ vártam.- Az alkohol, a dohányzás, az utóbbi időben nagyon sokat fogyott, hiába figyeltünk oda rá.- túrt bele hajába, majd kezeit idegesen combjára tette, amit azonnal kezébe vett Louis, és nyugtatva simogatta.- Annyi ok volt felsorolva, hogy kész csoda, hogy ilyen sokáig bírta…- rázta fejét megint.

Próbáltam megszólalni. Szinte minden egyes porcikám üvöltött… próbáltam felfogni, hogy lehetett volna egy kisbabám. Az ő mosolyával és szőke hajával, vagy éppen azokkal a gyönyörű szép kék szemekkel. Hogy együtt nevelhettük volna fel, hogy ő lett volna az esélyünk.

De nem tudtam megszólalni.

.:Effy szemszöge:.

Volt már olyan érzésed, hogy hiányzik valami? Hogy érzed, hogy nem áll össze a kép, de bármennyire is töröd rajta a fejed, nem találod meg a választ. Csak érzed azt az űrt magadban ami szinte felemészt. Tudod, hogy valami nincs rendben, mégsem tudod helyre hozni.

Én pont így éreztem, mikor kinyitottam a szemeimet és körbenéztem a szobában. Mondhattam volna, hogy vakított a fény, vagy hogy fogalmam se volt, hogy hol vagyok. De az volt az igazság, hogy az orromat facsaró, jellegzetes kórház szag egyből megválaszolta a kérdésemet és a fehér falak, amik körülvettek. Borzasztóan fáradt voltam, minden egyes porcikám sajgott és Eleanor szomorúan csillogó szemei egy cseppet sem segítettek a helyzeten.

Tudtam, hogy mi történt. Abban a pillanatban, ahogy éreztem a fájdalmat és minden sötét lett. Csak éppen nem voltam még kész szembenézni vele.

-Hogy vagy?- kérdezte suttogva, hangja elcsuklott a kérdés végén. Kezei közé vette az enyémet, ami most kifejezetten hidegnek tűnt az ő markában.

Nem tudtam válaszolni. Sűrűn pislogtam és próbáltam figyelmen kívül hagyni Niallt, aki az ablaknál állt, a radiátornak dőlve, keresztbetett karokkal és csendben figyelt minket. Szabad kezemet lassan a hasamra tettem a takaró felett.

-Effs…- Niall alig hallhatóan mondta nevemet, mire én rá néztem, szemeim már tele voltak könnyekkel.

Az arcuk mindent elárult és én képtelen voltam beszélni. Az érzelmeim szinte megnyúztak legbelül. Nem voltak szavak, nem voltak gondolatok. Csak a hiány. Csak a csalódottság. Csak a leírhatatlan bánat.

-Nincs többé, igaz?- kérdeztem elcsukló hangon és Eleanorra néztem, aki összeszorítva ajkait próbálta meg legyűrni könnyeit.

Szemeimet lehunytam és csak hallgattam a csendet. Az oldalamra fordultam, hogy egész testemmel El felé nézzek, majd szemeim ismét kinyíltak. Hajamat elsöpörte arcomból és halványan elmosolyodott miközben több könnycsepp is végigfolyt arcán.

Én nem tudtam sírni. Csak üveges tekintettel bámultam magam elé… hagyva, hogy felemésszen a leírhatatlan üresség.

Szemeim El mögé vándoroltak a kis fiókos szekrényre, amin egy csokor virág díszelgett, feldobva az unalmas, fehér szobát. A váza mellett pedig, egy összegyűrt, szinte szétszakított papír volt. Harry levele.

Mély, hangosan lélegzetet vettem és visszanéztem Eleanorra aki aggódva figyelte minden egyes mozdulatomat, miközben kezemet szorongatta. Az ágy besüppedt a hátam mögött és Niall keze végigsimított karomon, majd közel hajolt arcomhoz és alig érezhetően megpuszilt.

-Elment?- kérdeztem monoton hangon, Elre pislogva.

Szemeit hosszan csukva tartotta mielőtt ismét rám nézett. Alig láthatóan bólintott, én pedig úgy éreztem, mintha több tonna súly nyomna egyre mélyebbre a kényelmetlen kórházi ágyban.

-Effy, itt akart maradni de- kezdett bele halkan, de én a szavába vágtam.

-Elment…- suttogtam ismét monoton hangon.

És nem szóltak többet, csak velem voltak… miközben én egyre lejjebb süllyedtem.

Sziasztok!

Nagyon köszönöm, hogy ennyien írtatok és leírhatatlan, mennyire örülök, hogy ilyen érzéseket váltott ki belőletek az előző rész! Imádlak titeket, és ezt nem tudom elégszer elmondani! :)

Nos, a mostani fejezetről pedig annyit, hogy... nem volt valami egyszerű megírni, de remélem elérte a kellő hatást és elnyeri mindenki tetszését. A következő részt megpróbálom szombat-vasárnap környékén hozni, addig is jó olvasgatást! :) Ha gondoljátok, megtaláltok már Tumblr-en is, nemrég kezdtem el "barátkozni" az oldallal. :D

Ui.: Utólag is nagyon-nagyon boldog szülinapot, Mia! :)