50. Fejezet - "Azt hittem, soha többé nem lesz erre esélyem"

.:Effy szemszöge:.

Augusztus

A cigarettafüst céltalanul gomolygott a levegőben, miközben az egész utca az égből zúduló esőtől visszhangzott. A szél gyengéden kapott a fák levelei közé, a levegő szokatlanul fülledt volt. Egy lélek sem volt az utcán, az eső mindent elmosott, kivéve a bennem felgyülemlett kétségbeesettséget és a fáradtságot.

Közel negyvennyolc órája egy szemhunyásnyit sem aludtam, a szemeim csak a több liternyi koffeinnek köszönhetően maradtak nyitva. A kezem remegett, ahogy a számhoz emeltem, még egy utolsó slukkért a cigimből. Hiába nem gyújtottam rá már hónapok óta, most szükségem volt egy szálra, csak az illúzió kedvéért. Meg voltam róla győződve, hogy ha elszívok egyet, míg az egész ház alszik és senki se vesz észre, valamennyire sikerül megnyugodnom. De ahogy elnyomtam a hamutartóban a csikket és a terasz korlátjának dőltem, amin hideg esőcseppek folytak le, rá kellett jönnöm, hogy feleslegesen áltattam magam ilyesmikkel.

Egy szál cigaretta nem fogja elmulasztani a tudatát annak, hogy a nagyanyám napok múlva valószínűleg… Felsóhajtottam és ellöktem magam a korláttól, még mielőtt újra az őrületbe kergettem volna magam a saját gondolataimmal. Még utoljára körbenéztem a szokásosan kihalt, Holmes Chapel-i utcában és halkan visszasétáltam a házba, ahol sötét volt és csend, egyedül csak az eső hangja szűrődött be a nyitott ablakokon keresztül. Halkan felsétáltam a szobámba, majd befeküdtem az ágyamba és órákon keresztül csak a plafont bámultam.

Az eső reggelre még hevesebben szakadt, az esőcseppek hangosan koppantak neki másodpercenként az ablakomnak, míg én fáradtan ültem fel az ágyban, majd a fürdőbe sétáltam, hogy lezuhanyozzak.

A hátam sajgott, a végtagjaimba tompa fájdalom nyilallt és a szemeim egyre nehezebben maradtak nyitva, de aludni sem tudtam. A forró víz valamennyire észhez térített, majd miután megtörölköztem és megmostam a fogam, felöltöztem. Rövid farmert húztam pólóval és egy bő, kapucnis pulcsival, majd a dorkómmal. A hajamat kifésültem és kiengedve hagytam, semmi erőm nem volt lófarokkal vagy bármi mással törődni. A táskámba szórtam a szükséges dolgaimat és nyolc előtt pár perccel már a hallban sétáltam a bejárati ajtó felé.

-Hová mész?- kérdezte apa, fejét épphogy kidugta a konyhaajtó mögül, hogy láthasson. Szemei ugyanolyan táskásak voltak mint nekem, kezében egy csésze forró kávé volt.

-Csak bevásárolni, nem tudom.- vontam vállat és erőtlenül elmosolyodtam, mire megértőn bólintott.- Majd jövök.- intettem neki, és már sarkon is fordultam.

-Szia!- köszönt el tőlem hangosan, mikor kivettem egy esernyőt az esernyőtartóból és kiléptem a bejárati ajtón.

A vizes aszfalt illata egyből megcsapta az orromat, ahogy kiléptem az utcára, az egyedüli zaj még mindig csak az volt, ahogy a súlyos esőcseppek nekiütköztek a faleveleknek. Az egész város üres volt, bár egy vasárnapi napon nem is vártam mást. Mintha a hétköznapok annyira különbek lettek volna…

Lassan sétáltam, fejem fölött tartva az ernyőt. Nem tudom, meddig bolyonghattam a városban, de a következő pillanatban mikor feleszméltem, már az eső is elállt. A helyi szupermarket előtt sétáltam el, és jobb dolgom híján bementem és vettem néhány dolgot. Igazából fogalmam sem volt, mire van szükségünk, szinte nem evett egyikünk se. Napok óta görcsben volt a gyomrom és az idegeim hajszálvékonyak voltak, amik bármelyik pillanatban elszakadhatnak.

-Köszönjük a vásárlást, viszlát!- köszönt el tőlem mosolyogva a pénztáros, aki nem lehetett több tizenhétnél. Egy széles, és felettébb erőltetett mosoly díszítette arcát, amitől még az ember hátán is feláll a szőr. Motyogva elköszöntem tőle és megpróbáltam visszafogni a kívánkozó szemforgatásomat, szerencsére sikeresen.

Egy-két autó suhant végig az üres főúton, miközben hazafelé battyogtam az esernyővel és két szatyorral a kezemben. A combom tiszta libabőr volt a feltámadt, hűvös széltől, a hajam háromnegyede az arcomba szállt. Egy mély sóhaj kíséretében fújtam ki arcomból a hajamat és szaporáztam meg lépteimet, mielőtt ismét elkapott volna a következő adag eső. Szem forgatva álltam meg a zebránál a Nagyi pékségével szemben, várva a zöldre. A megszokottnál sokkal több autó parkolt a közelben, és hihetetlenül nagy sor állt már odakint a járdán, a bejárat előtt, a rossz idő ellenére. Ünnepekkor sincs ennyi vásárlója a Nagyinak, nemhogy egy unalmas, nyár végi vasárnap reggelen, mikor már lassan két hete nem ment a Nagyi betegsége miatt az üzlet.

Mikor zöldet kaptam szinte szaladva mentem át a zebrán, és kíváncsiságomnak eleget téve gondolkodás nélkül sétáltam a pékség bejárata felé. Sorban elnézést kértem mindenkitől, akinek esetleg véletlenül neki mentem, vagy a lábára tapostam. Néhányan rosszallóan motyogtak, de cseppet sem voltam olyan kedvemben, hogy akár egy másodpercig is törődjek az ilyen emberekkel.

-Elnézést.- mosolyogtam bocsánatkérően egy nálam körülbelül tíz  évvel öregebb nőre, majd végre a pulthoz értem, ahol megállás nélkül ment a munka. Ruth, a nagyi egyik legrégebbi barátnője, és egyben munkatársa mosolyogva üdvözölte a vendégeket, hátul a sütőknél pedig készültek a finomabbnál finomabb péksütemények. És hátul, a raktárból hirtelen ismerős barna, kócos fürtök igyekeztek előre a pulthoz. Világító zöld szemei egyből enyémekre találtak, mintha mágnesként működtek volna minden egyes alkalommal szemeink. A pulzusom a fülemben dörömbölt és nehezen, de még milyen nehezen vettem a levegőt, lábremegéssel párosítva. A szatyrok kiestek a kezemből, és hátrahagyva minden múltbéli fájdalmat és emléket, szaladni kezdtem. Néhány lépés után izmos mellkasának ütköztem, karjai automatikusan ölelték át derekamat, míg én nyakát karoltam át és arcomat a nyakába fúrtam. Ismerős illata egyből belemarta magát orromba és kirázott a hideg, ahogy a nyakam hajlatánál éreztem forró leheletét és éreztem, ahogy a mellkasa egy kissé megremeg. Bár nem láttam, de biztosra vettem, hogy szokásos mosolya ott ékeskedett az arcán és ez az apró kis kép, és a tény, hogy a karjaiba tartott, egyből elmulasztotta az összes reményvesztett gondolatomat és fáradtságomat.

Nem érdekelt, ahogy hónapokkal ezelőtt elváltunk, vagy azok az apró dolgok, amiken átestünk. Nem volt értelme többé a múlton rágódnom, mikor itt volt előttem a nyers és igazságtalan jelen, amivel képtelen voltam egyedül megbirkózni. És most itt állt Harry a Nagyi pékségében, teljes életnagyságban, köténnyel és egy ütött-kopott sapkával a fején, fellendítve az egész éves forgalmat.

Itt volt, mert szükségem volt rá, még ha nem is mondtam.

-Köszönöm.- motyogtam, a sírás határán állva. Kezét végigsimította hátamon, többször is, míg le nem nyugodtam és a légzésem is nyugodtabbá vált.

-Niall szólt, hogy mekkora a zűrzavar és azonnal jöttem.- suttogta mély és rekedtes hangján, amitől minden izmom ellazult és szinte már a mennyországban éreztem magam. Kimondhatatlanul hiányzott minden egyes nap, és szinte hihetetlen volt végre a karjaiban lenni. Azt hittem soha többé nem lesz erre esélyem.

Kezével a hajamba túrt a tarkómnál, hideg gyűrűitől libabőrös lettem és egy könnycsepp majdnem kicsordult a szememből, de még idejében összeszorítottam és szipogva húzódtam el Harrytől. Arca komoly volt, szemei vadul csillogva nézték minden egyes arcvonásomat. Kezei lehullottak maga mellé, akárcsak az enyémek.

-Erre igazán nem volt semmi szükség.- nevettem el magam halkan, kezemmel az üzleten belül mutogattam, jelezve, hogy mire is gondoltam.

-Ez a legkevesebb, amit tehetek.- vonta meg vállát és elmosolyodott, megvillantva egyik oldalon gödröcskéjét, amitől több millió lány elolvad. Szégyen, vagy nem szégyen, ez volt az én gyengepontom is. Egy a sok közül, ha Harryről volt szó.

*

-Katherine Haleynél van Londonban.- feleltem Harry ezredik kérdésére pár órával később, mikor hazafelé tartottunk. Ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyen, ugyanis megint szakadt az eső. Jobb kezével idegesen dobolt a kormányon, mikor megálltunk a pirosnál és pár másodpercig csak az eső kopogását lehetett hallani az autó ablakain.

-Azt mondja, nem zavarja, de tudom, hogy hosszútávon nem a legkellemesebb neki egy gyerek társasága.- tettem hozzá fintorogva, de a mondat végén azért elmosolyodtam. Úgy ismertem Haleyt, mint a tenyeremet, elég volt a hangja ahhoz, hogy megállapítsam, hogy nem gondolta volna, hogy ennyi gonddal jár egy gyerek.

-Miért nem hoztátok el?- kérdezte csendesen, mikor ismét a gázra taposott és kifejezetten lassan hajtott tovább.

Egy ideig csendben bámultam ki az ablakon, néztem ahogy a vízcseppek szépen lassan végigfolynak az üvegen. Próbáltam semleges választ adni a kérdésére, egy egyszerű indokot, amiért egy kislány nem lehet a nagyanyjával az utolsó napjaiban. De az volt az igazság, hogy féltem. Féltem, hogy ugyanaz fog történni Katherinnel, mint velem, mikor elvesztettük anyát. Nem akartam őt kitenni ennek az egésznek… így hát egyszerűbbnek tűnt kizárni belőle.

Harry kíváncsian pillantott rám szeme sarkából, majd bekanyarodott az utcánkba.

-Én láttam anyát.- sóhajtottam fel, nehéz volt kimondani minden egyes szót.- Láttam, milyen gyenge volt, láttam ahogy kezdte összekeverni a valóságot az álmaival… Láttam, ahogy szépen lassan elvesztette önmagát. Nem akarom, hogy Katherine lássa ugyanezt a Nagyival.- lassan beszéltem és mire befejeztem, Harry leparkolt a házunk előtt. Kezei még mindig a kormányon pihentek, fejét felém fordította. Fülénél egy göndör tincs kilógott a sapkája alól, és még ennek ellenére is ahogy ránéztem, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire tökéletes. És annyi csalódás után tényleg itt volt. Itt ült velem szemben, fejét ingatva, és zavarában elmosolyodva.

-Szerintem el kéne köszönnie tőle.- válaszolta halkan és lesütötte szemét. Félt a reakciómtól, ez tisztán látható volt rajta.- És talán nem is lennének rossz emlékei.- köszörülte meg torkát.- Tudod, ez az egész itthon maradás, meg…- hadarta zavarában, de a szavába vágtam.

-Még gyerek, Harry!- kezemet homlokomra simítottam, majd hajamba túrtam és felsóhajtottam.

-Egy gyerek, aki elvesztette az édesanyját és lassan a nagyanyját is.- felelte, mire ránéztem. Smaragdzöld szemei komolyan mélyedtek bele szemeimbe, és bármennyire is próbáltam, nem tudtam kiverni a fejemből, hogy mi is mennyit vesztettünk. Sosem kérdeztem senkit, de vajon őt is megviselte? Ő is eljátszott a gondolattal, hogy…? És ismét, mire belemélyedhettem volna bármibe is, inkább eltereltem gondolataimat.

-Ha gondolod, holnap elmehetek Katherinért, vagy…

-Köszönöm, Harry.- vágtam szavába és bátortalanul elmosolyodtam, amit egyből viszonzott is.

Percekig csak egymást néztük ezek után. Milliónyi kérdés kavargott a fejemben, amiket bármelyik pillanatban, a leglehetetlenebb helyzetekben is képes lettem volna neki feltenni. De helyette inkább csak elvesztem tekintetében és kihasználtam minden másodperctöredékét annak, hogy itt volt és végre, annyi idő után nem veszekedtünk. Nem is beszéltünk. De mégis minden tökéletes volt.

-Khm…- köszörültem meg végül torkomat zavaromban, mikor szemeim már ajkai felé kalandoztak, amik a szokásosnál is puhábbnak és rózsaszínűbbnek tűntek.- Nem tudom, szeretnél e bejönni…?

Meglepte a kérdésem, de szinte azonnal válaszolt.

-Hogyne.

Csendben sétáltunk be a házba, majd Harry a konyhába követett, ahol apu hagyott egy cetlit a pulton, amire ráfirkantotta,  hogy gyógyszerekért ment és hamarosan jön. Szintén csendben raktunk mindent a helyére a konyhában, mikor halk léptek hangja szűrődött a lépcső felől.

-Harry drágám!- a Nagyi gyenge, mégis vidám hangja belengte az egész konyhát. Harry azonnal becsukta a hűtőajtót és két lépés után gyengéden megölelte nagyanyámat. Mindkettejük arcán lerobbanthatatlan mosoly volt.

-Barbara!- kiáltotta el magát Harry, miközben a nagyanyámat szorongatta.- Hogy érzed magad?- kérdezte jóval halkabban, mikor elengedte. A pultnak dőltem, úgy figyeltem őket.

-Most már sokkal jobban.- mosolygott és tekintete felém siklott. Szem forgatva kulcsoltam össze karjaimat mellkasom előtt. Sose fogja feladni.- Örülök, hogy meglátogattál minket, Harry!- simította végig vékony kezét Harry karján.- És hogy legalább neked sikerül lefoglalnod Elizabethet, túlságosan aggódik.- mosolya lefagyott arcáról. Pár pillanatig csak Harryt figyelte, majd felém nézett még utoljára.- Érezzétek jól magatokat, és kérlek, csak ma ne aggódj miattam.- paskolta meg gyengén Harry vállát, miután elnézett felőlem, majd Harry füléhez hajolt, és valamit súgott neki.

Éreztem, hogy az arcom ég, és valószínűleg tűzpiros színben pompázhatott. Értetlenkedve néztem kettejüket, ahogy engem teljesen kirekesztve beszélgetnek, majd a Nagyi sarkon fordult és ugyanolyan lassan ahogy jött, el is ment.

Ahogy eltűnt, Harry arcáról lehervadt az az apró mosoly is, ami még ott volt és teljes együttérzéssel szemében nézett vissza rám a konyha másik végéből.

És újra, nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjam, mire gondol.

Sziasztooook!!

Nagyon-nagyon-nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok! Igyekszek minél előbb új részt hozni jövő héten is!

Nagyon szépen köszönöm a komikat, a feliratkozókat, vagy azoknak is, akik itt járnak és olvasnak... Köszönöm mindenkinek! :)

Ha gondoljátok, Tumblr-en megtaláltok! (Tudom, tudom, undorító, ahogy reklámozom magam :D :D)

Jó olvasgatást mindenkinek! :)