44. Fejezet - "Ott volt minden mozdulatomban és lélegzetvételemben"

BELFAST

.:Harry szemszöge:.

Haragudtam rá… de még mennyire, hogy haragudtam rá.

Már elegem volt mindenből. Ahogy robotként végzett el minden munkát. Hogy csendben lézengett a folyosókon. Elegem volt abból, hogy sose nézett a szemembe. Elegem volt abból is, hogy én se néztem a szemébe. Vagy abból, hogy a szeme alatt napról napra egyre nagyobb karikák voltak és egyre sápadtabb volt az arca. Elegem volt abból, hogy egyre gyengébbnek tűnt. Elegem volt belőle, hogy az egyetlen ember, aki fel tudta vidítani, Niall volt. Abból, hogy akárhányszor meghallottam a nevetését görcsbe rándult a gyomrom és a pulzusom a fülemben dübörgött.

De a legjobban abból volt elegem, hogy én tettem ezt vele és bármit megadtam volna azért, hogy Niall helyébe lehessek. Bármit.

Mozdulatlanul ültem az asztalnál és próbáltam a velem szemben ülő nőre figyelni. De az egyetlen dolog, ami megragadt a gondolataim között az volt, hogy mennyire más, mint Elizabeth. Fekete haja a szó szoros értelmében tökéletesen van megcsinálva és a szöges ellentéte volt Effy méz szőke hajának, ami mindig belelóg a szemébe. Mindig is biztos voltam benne, hogy csak azért, hogy én a füle mögé tűrhessem, és utána megcsókolhassam. Az arcán erős smink volt, ellenben Effyvel, aki szinte soha nem viselt sminket és még így is gyönyörű volt. Akárhányszor a szemeibe néztem csalódottan vettem észre, hogy a gyönyörű, mélykék szempár helyett szinte fekete szemekkel találom szembe magam.

Mióta csak leültünk és kikértük az első italunkat affektálva beszél megállás nélkül. Ha jól emlékszem, a neve Aindrea, de már abban a pillanatban, hogy kinyitotta a száját és fél percnél tovább időztek rajta a szemeim, megbántam, hogy leálltam vele. És ez így volt mindenkinél. Bárkivel is beszéltem, vagy megpróbáltam eltölteni az éjszakát, csak hogy elfelejtsem Effyt… az agyam legeldugottabb zugaiban is ott volt. Ott volt, mikor reggel felkeltem és mikor este lefeküdtem aludni. Ott volt minden mozdulatomban és lélegzetvételemben.

-Harry?- Aindrea szemei sértetten méregették arcomat, mikor észbe kaptam.

Bocsánatot kérhettem volna tőle, majd megkérhettem volna, hogy ismételje meg a kérdését, ami a legkevésbé se lett volna érdekfeszítő. De ehelyett felkeltem az asztaltól. Képtelen voltam tovább ebben a bárban maradni, mikor tudtam, hogy Effy valószínűleg a szállodaszobájában ül és látni se akar engem.

És én megteszek mindent, hogy meggondolja magát.

-Sajnálom, mennem kell.- még egyszer utoljára Aindreara néztem, aki meghökkenve és egyben szikrákat szóró szemekkel néz rám, majd még mielőtt bármit is szólhatott volna otthagytam.

Tudtam, hogy mindegy, hány perc múlva érek Effyhez, egy cseppet sem lesz kíváncsi rám. De én mégis szélsebesen szeltem át az ismeretlen utcákat, csak hogy mihamarabb a szállodába érhessek. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a bejárathoz értem és beszálltam a liftbe. A percek csigalassúsággal teltek, ahogy egy helyben álltam és vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó. És mikor megtörtént, megrohamozva lépteimet sétáltam tovább a folyosón, Effy szobája felé.

Már csak jobbra kellett volna befordulnom a kacskaringós szállodai folyosón, és odaértem volna, de mikor meghallottam a hangját egyből megtorpantam.

-Köszönöm, hogy ma velem voltál.- hangja monoton volt, de mégis került bele egy kis élet. Napok óta most először hallottam másnak a hangját. A falnak dőltem, és türelmetlenül várakoztam. Négyszemközt akartam vele beszélni, anélkül, hogy bárki is megzavart volna minket, vagy elküldött volna a közeléből.

-Bármikor.- csendült fel Niall vidám hangja, ami most különösen felbosszantott. Egy percre se tudja magára hagyni?- És kérlek, gondold át, amit mondtam.- tette hozzá. Vajon miről beszélhetnek? Mit kell átgondolnia?

Pár percig csend volt ezután és mikor már készültem kinézni a fal mögül, hogy még mindig az ajtó előtt állnak e, Effy hangját hallottam meg ismét.

-Jóéjt, Niall.- szinte láttam magam előtt, ahogy halványan elmosolyodik és pár kósza szőke tincs a szeme elé hullik. Visszakellett fognom magam, hogy ne menjek oda hozzá most azonnal és csókoljam meg.

Fejemet a falnak döntöttem és halkan lélegeztem ki-be miközben ismét beállt a csönd. Vártam. Kurva sokat vártam és a fejmben kavargó gondolatok szinte megszédítettek a szívem pedig majdnem kitört a mellkasomból. Utáltam ezt az érzést… de mennyire utáltam.

A lábaim automatikusan léptek kettőt oldalra, majd egy pillanatra kinéztem a fal mögül. És akkor, a szívem kihagyott egy ütemet és éreztem, ahogy a világ darabokra hullik körülöttem.

.:Effy szemszöge:.

-Akkor sem költözhetsz el.- rázta a fejét hevesen Niall.

Már bántam, hogy pont most kellett beülnünk az autóba. Egész nap a városban sétáltunk és beszélgettünk, erre pont addigra hergeli fel magát teljesen, mikor visszaindulunk a szállodába.

-Nem tudok tovább Londonban maradni. Nem megy.- vontam vállat.

-És az édesapád, és Katherine?- vonta fel a szemöldökét, hangja az egekbe szökött, arca kezdett egyre vörösebb lenni. Halkan szitkozódtam, mikor ugyanebben a pillanatban megálltunk a pirosnál. Sose érünk vissza.

-Majd kitalálok valamit, Manchester nincs olyan messze.- fejemet az ablaknak döntöttem és próbáltam kerülni Niall gyilkoló pillantásait.

-Ez őrültség.- ingatta fejét jobbra-balra megint.- Gyereket vársz, az isten szerelmére!- szisszent fel, csakhogy Paul ne hallja meg előről. Biztos vagyok benne, ha kettesben lettünk volna, már rég üvöltözött volna velem.- Nem mehetsz el pont most és ráadásul teljesen egyedül!

-Már bánom, hogy mindent elmondtam neked.- sóhajtottam fel, mire ő szem forgatva dőlt hátra én pedig felé fordultam. Arcát tenyerei közé temette egy pillanatra, majd a szemembe nézett.

-Nem menekülhetsz el a problémáid elől. Én is tudom, és te is tudod nagyon jól, hogy ezért akarsz elköltözni.- szemeit szinte belevájta a lelkembe miközben beszélt. Pár pillanatig csendben maradtam, pulóverem ujját piszkáltam és álltam a tekintetét. Igaza volt, részben.

-Bármerre nézek a lakásban, csak őt látom.- suttogtam.- Nem tudok lemenni a folyópartra sétálni, mert ő jut eszembe. Tudod, mennyire szerettem ülni, és csak nézni a Temzét? Nem gondolni semmire?- remegett meg a hangom.- Bármerre… Bármerre sétálok Londonban őt látom és hallom még az istenverte hangját is, Niall. Meg fogok őrülni, ha tovább kell ott élnem.- egész testemben remegtem. Még sosem mondtam ezt el senkinek és most, hogy megtettem, megkönnyebbültem. Egy súllyal kevesebb nyomta a vállaimat és ez fantasztikus érzés volt.

-Csak várj pár hónapot, kérlek.- suttogta könyörögve és kezét az enyémre tette, óvatosan simogatta bőrömet. Fejemet vállára döntöttem, majd szabad karját átrakta vállam felett és közelebb húzott magához. Kezemet hasán pihentettem, fejem most már mellkasán volt, ahol jól kivehetően hallottam szívének ütemes dobogását.

Nem válaszoltam.

És mindketten tudtuk, hogy már mindent eldöntöttem.

Miután Paul kitett minket a hátsó bejáratnál csendben sétáltunk egymás mellett a liftig. Nem szóltunk egymáshoz egészen addig, míg a szobaajtómhoz nem értünk. Kellemetlenül éreztem magam, tudtam, hogy csak segíteni akar nekem  annak ellenére is, hogy milyen makacs voltam.

Zsebre dugott kézzel állt velem szemben, szemei egyszer a padlót, egyszer arcomat nézték. Összeszorított ajkakkal álltam előtte, kezeim magam mellett és egyáltalán nem tudtam, mégis mi tévő lehetnék.

-Köszönöm, hogy ma velem voltál.- szólaltam meg végül. Szemei ismét enyémekbe mélyedtek és egészen aprón bólintott.

-Bármikor.- mosolyodott el halványan.- És kérlek, gondold át, amit mondtam.- szemei szinte könyörögtek mikor beszélt.

Nagyot nyeltem, és bólintottam.

Csendben figyeltük egymást, szemeim elidőztek arcán és elvesztek mély pillantásában. Bármiről is veszekedtünk még negyed órája az autóban, tudtam nagyon jól, hogy mindig mellettem lesz. Mindig biztonságban leszek mellette.

-Jó éjt, Niall.- köszöntem el tőle halkan, és elmosolyodtam. Vigyorogva bólintott és tett egy lépést felém, majd szorosan a karjaiba zárt. Illata már régi ismerősként köszöntött, ahogy nyakába fúrtam fejemet és halkan lélegeztem. Kezei megnyugtatva simítottak végig hátamon újra és újra, míg nekem az egyik kezem vállán pihent, másikkal pedig tarkóján simítottam végig. És ekkor tudtam, hogy ez nem egy sima ölelés. És ő is tudta nagyon jól.

Hirtelen elhúzódtam tőle, de hiába tettem, ajkaink egyből egymásra találtak. Furcsa volt és teljesen ismeretlen. Mindkét kezével arcomat fogta, míg én csak egyik kezemet tettem finoman mellkasára és barátkoztam ajkaival. De minden hiába volt, hiszen ahogy teltek a percek és csókunk egyre jobban mélyült… még nyilvánvalóbb volt, hogy hihetetlenül nagy hibát követünk el mindketten.

Mikor elhúzódott tőlem, az arca összesen egy milliméterre volt tőlem. Kék szemei csillogtak és egy percre megrémültem, hogy talán ő másként érzett. De abban a pillanatban, ahogy hüvelykujjával alig érezhetően megcirógatta arcomat, kitört a nevetéstől. Nekem pedig egy óriási kő szakadt le a szívemről és vele együtt nevettem. Kezei elengedtek és hátrált néhány lépést, már az égnek emelte fejét a nevetéstől.

-Ez…- nevetett.- Ez… ez szörnyű volt!- egyre hangosabban nevetett és már a szemeit törölgette.

-Hé!- finoman mellkason löktem és felnevettem.- Annyira szörnyű azért nem lehetek.- mosolyogtam és felvontam a szemöldökömet, bár tudtam jól, hogy nincs mit szépíteni. Ez valóban szörnyű volt.

-Sajnálom.- vágott komoly arcot, de a következő pillanatban megint felnevetett.- Úristen, csókolóztam egy terhes nővel!- röhögött.

-Jó éjt, Horan!- néztem rá szúrós tekintettel és kezemet a kilincsre tettem.- Köszönöm ezt a varázslatos napot!- forgattam szemeimet, közben nevetése kezdett ismét csillapodni.

-Ne aggódj, soha többet nem ismételjük meg!- kuncogott, majd intett egyet és a szobájába sétált.

.:Harry szemszöge:.

Az ágyban feküdtem és próbáltam rájönni, hogy mi tévő legyek.

Tudtam, hogy boldognak kell lennie. És mikor láttam Niallel, tudtam, hogy az volt. Niall mellett mindig boldog volt.

De vajon szokott rám gondolni?

Azon kívül, hogy egyértelműen a pokolra kíván az utóbbi pár hónapban… vajon szokott még arra gondolni, hogy milyen volt mellettem felébredni?

Én megállás nélkül csak ezekre az apró dolgokra gondolok.

Mély lélegzetet vettem… és aztán még egyet és még egyet. De nem tudtam megnyugodni. Vajon vele tölti az éjszakát is? Szereti Niallt?

Mennyire vak voltam, hogy nem vettem ezt eddig észre.

Már órák óta csak a plafont bámultam a fejemben özönlő kérdésekkel, teljesen álmatlanul. Minden erőmmel visszafogtam magam, hogy ne menjek Niall után, de mikor gondolkodás nélkül ültem fel az ágyban tudtam, hogy az agyam felett teljesen átvette az irányítást a szívem.

Csak megkérdezem Niallt, hogy boldog e. És ha az, nyugodtan lefekhetek aludni…

Türelmetlenül kopogtattam már vagy negyedszerre Niall ajtaján. Az idegeim hajszálvékonyak voltak, minden kis hangra felkaptam a fejem amit a folyosón hallottam. A fejem majd szétesett annyira fájt az álmatlan óráktól, a szememet pedig majdnem elvakították az erős fények a folyosón. Mégis minek díszkivilágítás az éjszaka kellős közepén?

-Haver, mit akarsz?- nyitott ajtót nyüglődve Niall, majd az órájára pillantott a háttérben.- Hajnali fél négy van.- nyafogott.

Idegesen a hajamba túrtam és egy ideig a falon időztek szemeim, Niall helyett.

-Beszélhetnénk?- kérdeztem idegesen, ide-oda toporogva. Szemét dörzsölve sóhajtott fel és tárta ki jobban az ajtót, hogy bemehessek.

Niall a kanapéra ült, lábait feldobta az asztalra én pedig követtem a példáját. Percekig csak csendben ültünk egymás mellett, magunk elé meredve.

-Kezdj bele, Harry. Mindjárt elalszok és kezdek éhes is lenni.- nem tudtam mit tenni, csak halkan nevetni Niall megjegyzésén. Ő az egyik legjobb barátom… nem tudok rá haragudni, még ha Elizabethről is van szó.

-Szóval…- vettem egy mély lélegzetet és ránéztem.- Láttalak ma titeket, Effyvel.- még a megszokottnál is lassabban beszéltem, és néztem Niall minden egyes rezdülését.

Felvonta szemöldökét és egyből vigyorogni kezdett.

-A francba.- nevetett halkan, fejét rázva.

-Ja…- motyogtam és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.- Most akkor ti… együtt vagytok, vagy…?- néztem rá kérdőn, miközben ő még mindig csak halkan nevetett.

-Szörnyű volt, haver.- nevetett hangosabban, majd csak egy széles mosoly maradt arcán.- De komolyan, rémes volt!- tette maga elé kezeit védelmezően.

Meglepve néztem rá. Mi van?

-Rémes?- kérdeztem.

-Nem passzolunk össze, gondolom.- vont vállat egyszerűen.- Semmi szikra nem volt, csak… megtörtént. Húzós napjai vannak, Harry.- most már teljesen megkomolyodva nézett rám, én pedig próbáltam vele iramot tartani.

-Tudom, az egész az én hibám.- túrtam bele hajamba, majd kezem ölembe hullott.- Bármi történt mostanában, minden rajta vezettem le… és… Csak vissza akarom szerezni, érted?- nyögtem ki, Niall pedig sajnálkozva nézett rám.

-El fog költözni. Eladja a lakást.

-Mi?! Nem, mondd meg neki, hogy nem!- még a vér is belém fagyott. Nem mehet el, nem teheti ezt.

-Egész nap azon voltam, de… nem hallgat rám.- vont vállat, beletörődve.

Szótlanul ültem mellette, mindketten magunk elé meredtünk megint.

-Igyekezned kell, ha vissza akarod őt kapni. És vannak még dolgok, amiket neki kell elmondania neked…

Hű... Nagyon szépen köszönöm a kommenteket és az új feliratkozókat :) Hihetetlenül nagyot nőtt a látogatók és a komizók száma, amit tényleg nem tudok elégszer megköszönni nektek. :) 

Remélem tetszett mindenkinek a fejezet, igyekszem a következő részt minél előbb hozni, addig is jó olvasgatást.. :)