43. Fejezet - "Szánalmas vagy"

DUBLIN

Hetedik show, a turné negyedik állomása, az első este, mikor Louise helyett én állok munkába és a tizenkettedik hét kezdete.

Fáradtan dobtam le a hotelszoba ágyára a táskámat és arcomat kezeim közé temettem. Mindenem belesajdult a gondolatába annak, hogy le kell ülnöm beszélni Harryvel.

Gyáva voltam. Borzasztóan gyáva, de viselnem kell a következményeit a döntésemnek. És az, hogy Harryt kihagytam az egyik legnagyobb döntésből, tudom, hogy cseppet sem vezet majd jóhoz a holnapi beszélgetésünknél.

Mert beszélnünk kell, nincs visszaút.

Egy sóhaj kíséretében cipzáraztam ki az ágy mellett álló bőröndömet és kipakoltam belőle néhány ruhát. Két nap Dublinban, négy nap Belfastban, ismét két nap Dublinban és aztán két nap Manchesterben, ahol már Eleanor is csatlakozik hozzánk.

-Ne erőltesd meg magad! Ha fáj valamid, azonnal dőlj le, és ne törődj senkivel! Ha valami baj van hívj azonnal!- sürgött-forgott körülöttem Eleanor, miközben pakoltam.

Elmosolyodtam a kora délelőtti emlékeken, és a fürdőbe sétáltam, hogy vegyek egy jó forró zuhanyt.

A testem ugyan ellazult a forró víz hatására, de a gondolataim még mindig vészjóslóan ott tornyosultak a fejem fölött. Hiába helyezkedtem el bárhogy is az óriási ágyban, sehogy se volt kényelmes, bár leginkább a fejemben lezajló, különböző helyzetek aggasztottak leginkább. Mindegyiknél ugyanazt látom: Harry hátat fordítva nekem sétál el tőlem.

Kezemet a hasamra csúsztattam és akarva-akaratlanul is elmosolyodtam. Egy apró remény viszont mégis ott bujkált bennem, hogy meghallgat.

-Sosem gondolkoztam még el rajta.- vont vállat, és feltette a teáskannát a tűzhelyre.

-Ugyan, egyszer mindenkinek megfordul a fejében.- mosolyogtam és felkönyököltem a konyhaasztalra. Ámulva figyeltem, ahogy a legnagyobb természetességgel mozog a konyhában.

-Darcy.- szemeit lesütötte és egy apró mosoly bujkált szája szegletében. Közelebb lépett az asztalhoz, majd megtámaszkodott rajta mindkét kezével.

-Darcy…- suttogtam, miközben végigvizslattam szemeimmel arcának minden egyes rezdülését. Ahogy félve pislog rám, közben mégis magabiztosan mosolyog és arcába lóg néhány kósza göndör tincs, ami ugyanúgy áll mióta felkeltünk.- Gyönyörű név.- mosolyogtam, mire az ő arca is jobban felderült, megvillantva a gödröcskéit. Szemei teljesen belém vésődtek, tipikusan az a pillantás volt, mikor az ember belelát a másik lelkébe.

Áthajolt az asztalon és ajkait egészen óvatosan az enyémhez érintette.

-Szeretlek.- suttogta az ajkaimra, majd újra egy apró csókot nyomott rájuk.

Felültem az ágyban, teljesen lemondva az alvásról. Fáradtan túrtam bele a hajamba és kúsztam az ágy szélére, majd felkeltem és felvettem az első kezem ügyébe akadó ruhákat. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, még ha az éjszaka kellős közepén is kell ezt megtennem.

A folyosón túláradó fény bántotta a szememet, mikor kiléptem a sötét szobából és bezártam az ajtót. Pár másodpercig hunyorogtam, majd megcéloztam a liftet, ami pont abban a pillanatban nyílt ki, és Niall lépett ki rajta.

-Hello Effs, hova mész?- kérdezte, már a folyosó végéről, miközben egymás felé tartottunk. Vállat vontam és sóhajtottam egyet.

-Nem tudok aludni. Gondoltam, sétálok egyet.- mosolyodtam el halványan és megálltunk egymással szemben. Melegítőben volt, és annak ellenére, hogy körülbelül már éjjel fél egy lehetett, napszemüvegben volt. A cigarettafüst és a sör illatának keveréke lengte körbe, így nem volt nehéz kitalálni, hogy valószínűleg kihasználva írországi tartózkodásunkat, benézett egy-két kocsmába.

-Nem is tudom, Effs…- húzta el a száját, majd feltolta napszemüvegét és szemei megcsillantak egy hirtelen támadt ötlettől.- Gyere át inkább hozzám. Filmezünk, vagy valami.- vont vállat és megvillantotta mosolyát, ami mint mindig, mosolyt csalt az én arcomra is.

-Rendben.- bólintottam hezitálva, és követtem a folyosón.

-Oké…- sóhajtott fel, mikor kattant a zár és kitárta maga előtt az ajtót.- Körülbelül öt percet töltöttem ma a szobában, úgyhogy minden csomagom szanaszét van. Csak szólok.- nézett rám válla fölött és besétált, felkapcsolva a villanyt. Némán követtem, halkan hümmögve a szoba nagyságán, ami egyértelműen fölösleges volt, tekintve, hogy mennyire be volt táblázva minden napjuk. Néha még levegőt venni sem volt idejük, nem hogy akár két percnél is többet eltölteni ezekben az óriási és puccos lakosztályokban.

Egyből leültem a kényelmes kanapéra, majd kisebb helyezkedés után már félig elnyúlva figyeltem Niallt, ahogy a filmek között keresgél. Végül a Fogadom mellett döntött, miután azt még egyikünk se látta, és a napokban mesélt neki valaki a filmről.

Leült mellém a kanapéra és csendben néztük a filmet. A szemem sarkából figyeltem, ahogy néha összevont szemöldökkel koncentrált a filmre, ami már az első tíz percben csalódást okozott neki. Ahogy tovább figyeltem az arcát, észrevettem rajta a fáradtságot és a hibátlanul eltakart honvágyat, amit ha akartad volna se tudtad volna észrevenni. Mindig erős volt, és vidám. De most először, átláttam rajta.

-Milyen érzés?- kérdeztem suttogva, felnézve rá. Fejem a vállán pihent, karjai kinyújtva pihentek a kanapé támláján, lábait a dohányzóasztalon pihentette.

-Mi?- kérdezte, futva rám pillantott majd vissza a tévére.

-Mindig úton lenni, szinte sose találkozni a szeretteiddel.- még mindig halkan beszéltem, szemeink összefonódtak a sötétben és néhány percig csak egymást figyeltük.

-Nehéz.- válaszolta, alig hallhatóan.- De ezt értük is teszem.- vont vállat, szokásosan.- Minden nap gondoluk rájuk, és amikor hazaérek, akkor csak… kiélvezek minden percet.- szemei csillogtak ahogy beszélt, és a mondat végére szélesen elmosolyodott.- Egy idő után hozzászokik az ember… és én mindig is erről álmodtam és azt csinálom, amit mindig is akartam. Csak meg kell hozni érte az áldozatokat.- suttogta, majd visszanézett a tévére.

Közelebb kúsztam hozzá és átöleltem, fejemet mellkasára döntöttem és miközben a tévét figyeltem szemeim egyre jobban leragadtak, míg nem sikerül elaludnom.

***

Másnap reggel hangos zörgésre és Niall suttogó szitkozódására keltem. Szemeimet lassan nyitottam ki, a takarót még jobban magamra húztam. A hálószobában feküdtem az ágyban, ahová valószínűleg Niall cipelt be, miután elaludtam a kanapén.

Egy ásítás közepette néztem Niallre, aki még mindig az ágy mellett állt és egyre hangosabban káromkodott és olyan sebességgel, hogy senki se tudta volna megérteni, hogy tulajdonképpen mit is beszél.

-Mit csinálsz?- a hangom a kérdésem végére teljesen elment, köszönhetően reggeli rekedtségemnek. Szemeimet megdörzsöltem és teljesen nyugodtan feküdtem az ágyban. Niall felém fordult, arcán egy apró grimasszal.

-Fel akartalak kelteni, de belerúgtam a bőröndbe…- sziszegte idegesen és szemeivel a bőröndöt méregette.

-Nos, legalább felébredtem.- mosolyodtam el és felültem az ágyban. Niall szem forgatva utánozott magában. Halkan felnevettem és az órára néztem. Fél tizenkettő…

-Nekem indulnom kell, de Preston pár óra múlva felvesz téged.

-Oké.- sóhajtottam fel és kikászálódtam az ágyból.

Álmosan vánszorogtam a fürdő irányába, csak hogy megmossam az arcom. Niall sürgetve toporzékolt a nyomomban, de én ügyet se vetve rá szuttyogtam.

Az arcomat töröltem, miközben Niall az ajtófélfának támaszkodva, keresztbetett kézzel nézte minden mozdulatomat. Hangos kopogtatás szűrődött be az ajtó felől, majd meg se várva a választ hallottuk, ahogy valaki lenyomta a kilincset és benyitott.

-Niall, igyekezz! Már mindenki rád vár!- a szívem óriásit dobbant, ahogy meghallottam Harry hangját. Szórakozott volt, rekedtes hangja körbelengte az egész lakosztályt. Rémülten pillantottam Niallre, aki ellökte magát az ajtótól és kezei maga mellé hullottak. Lépteket hallottam és remegve fújtam ki a levegőt.

Tudtam, hogy félre fogja érteni a helyzetet. Egyértelműen látszik a kinézetemen, hogy nemrég keltem, és a gyűrött, bevetetlenül maradt ágy is – főleg egy ilyen helyzetben – nem sok jóra utal.

Szemeink egyből megtalálták a másikét, ahogy a fürdőhöz ért. Ajkai szétváltak a meglepettségtől, szemei alig észrevehetően kitágultak és az arcára tagadhatatlan döbbenet ült  ki. Nagyot nyeltem, és szemeimet gyorsan végigfuttattam egész testén. Fehér pólóban volt, melynek ujjai feszültek meglepően nagy izmain, melyeket egyre több tetoválás borított. Elkeseredetten nyugtáztam magamban, hogy ritkán látom, így még jobban szembetűnik, mennyi változáson esett keresztül az utóbbi időben. Fekete farmernadrágban volt, ami tökéletesen feszült a lábain, és barna csizma volt rajta.

-Effy?- zökkentett ki meglepett hangja mélázásomból, szemeim ismét az övéibe mélyedtek.

Megszakította pillantásunkat és tekintetét köztem és Niall között járatta, aki meglehetősen kellemetlenül érezte magát. Bár ezzel egy cseppet sem volt egyedül.

-Szia.- suttogtam, és idegesen babráltam pulóverem ujját.

-Azt hiszem, én kimegyek.- hadarta Niall és már el is tűnt az ajtóból, kettesben hagyva minket. A mellkasomra egy tonna súly nehezedett, ahogy a hasamban növekvő babára gondoltam és Harry szemeibe néztem.

Légzése tisztán visszhangzott az egész szobában, mellkasa fel-le járt, arcán furcsa grimasz keletkezett, ahogy egy pillanatra Niall irányába nézett.

-Harry, ha azt hiszed, ho…-

Kétségbeesett magyarázkodásba kezdtem, de szinte abban a pillanatban nevetett fel. Bombaként robbant a csendben a hangja, kezét az ajtóra csapta és végig a szemembe nézett, apró darabokra szaggatva minden maradék érzést, ami még élt bennem.

-Szánalmas vagy…- csendben figyeltem, ahogy mellkasa remeg a nevetéstől és szavai remegve hagyják el száját. Ahogy lassacskán elhalt a nevetése én annál inkább éreztem magam valóban szánalmasnak.

Szánalmas volt, ahogy ragaszkodtam Harryhez.

-Nem történt semmi.- hangom a körülményekhez képest meglepően határozott volt.

Arca ezúttal komoly volt, szinte meg se rezzent.

-Nem érdekel.- rántott vállat, orrát egy kissé felhúzta az újabb fintor hatására. Kezeit összefonta mellkasa előtt és felvette ugyanazt a pózt, amit még pár perccel ezelőtt Niall.

Nem tudtam mit tegyek, vagy mit gondoljak. Istenem, még azt se tudtam, hogy vegyek levegőt, hogy ne szakadjon meg a mellkasom.

-Harry, én…-

Belekezdtem ismét, kockáztatva mindent. De mint az előbb, most is közbevágott.

-Még hány emberrel fogod ezt csinálni?! Hm, Effy?- hangja élesen és hangosan csengett a fürdőszoba falai között, miközben bennem még a vér is megfagyott.

-Harry…

-Szánalmas, ahogy körbe-körbe járkálsz, összeállsz a barátaimmal… Az ÉN barátaimmal, és utána sírva akarod megmagyarázni, hogy nem történt semmi. Rosszul vagyok már ettől az egésztől!- kiabálta, ellökve magát az ajtótól és közelebb hajolva hozzám, de most tartva a két lépés távolságot. Éreztem, hogy a szemeimet marni kezdik a könnyek és egész testemben remegek.

-Én…- hajamba túrtam, ahogy felkészítettem magam a legrosszabbra, de nem hagyott szóhoz jutni. Minden egyes szavával egyre mélyebbre döfte bennem a kést.

-Nem érdekelsz, már rosszul vagyok tőled!- csattant fel legutoljára. Hangosan, irritáltan fújta ki a benntartott levegőt és szinte azonnal hátat fordított nekem.

Csizmája kopogott a padlón, én pedig némán figyeltem ahogy becsapja háta mögött az ajtót.

Harry, terhes vagyok.

Három egyszerű szó… három egyszerű szó amit ezek után sosem fog hallani tőlem.

Csendben figyeltem magam a tükörben a falnak dőlve. Vártam valamit… egy könnycseppet, egy fájdalmas grimaszt, vagy bármit… De a mellkasomat szétszakító fájdalmon kívül nem éreztem semmit.

A telefonom csörögni kezdett, a csengőhangom körülbelül harmadszorra ismétlődött mire erőt vettem magamon és a fülemhez emeltem.

-Igen?-kérdeztem erőtlenül és halkan felsóhajtottam.

-Éppen a lakásodban vagyok.- szólalt meg Haley vidám hangja a túloldalon.- Tudod, most tényleg jól jönne az a Givenchy táska, persze ha nem vitted magaddal.- hadarta izgatottan, miközben én lustán pislogtam magammal szembenézve. Fejemet a hideg csempének döntöttem és szinte sóvárogtam egy szál cigiért.

-Bent van a hálóban.- motyogtam és szabad kezemmel beletúrtam kócos hajamba. Szöszmötölés hallatszott a túloldalról, de eszem ágában sem volt megszakítani a vonalat. Kellett a figyelemelterelés, még ha az Haley szuszogása, és a szekrényem ajtajának nyikorgása is volt.

-Amit a múltkor elvittem, visszahoztam.- mondta, és a hangjából ítélve a fekete szerzemény már a kezében volt. Sosem értettem ezt a dolgot közte és a táskák között.

-Köszi.- motyogtam és a falnak dőlve csúsztam le egészen a földig, ahol összekuporodva ültem.

Hangos szöszmötölés hallatszott a túloldalról, majd Haley szuszogása egy pillanatra abbamaradt.

-Kipakoltam a cuccokat belőle, és van benne egy levél.- szólalt meg pár pillanattal később, furcsa éllel a hangjában.

-Egy levél?- ráncoltam a homlokom. Több, mint két hónapja hozzá se értem ahhoz a táskához.

-Igen, de… nincs rajta feladó, se cím se semmi… csak annyi van rajta, hogy Elizabeth.- válaszolta.- Bontsam fel? Még ki se nyitottad.- kérdezte izgatottan, mire én megforgattam a szemeimet.

-Nem… csak… küldd el Eleanorral, oké?- sóhajtottam fel és a plafonra szegeztem tekintetemet.

Nagyobb gondjaim is voltak ebben a pillanatban, mint egy buta levél.

Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm a kommenteket, a feliratkozókat és a hihetetlenül sok oldalmegjelenítést! Imádlak titeket :)