Az óra mutatójának ütemes kattogása
szinte már az őrületbe kergetett.
Tudtam, hogy nincs itt semmi
keresnivalóm, a fehér falak amik körülvettek szinte már megvakítottak és
legszívesebben ordítottam volna a kétségbeeséstől és a pániktól, ami már azóta
ott lappangott bennem, mióta felkeltem. Fejemet a falnak döntöttem, lábaimat
keresztbetettem és idegesen piszkáltam körmömön a fekete körömlakkot. Szememmel
jobb oldalamra sandítottam, ahol Eleanor békésen üldögélt és mikor észrevette,
hogy őt nézem bátorítóan elmosolyodott. Bárcsak nekem is menne.
De én vagyok az, aki görcsbe rándult
gyomorral várja, hogy a nevén szólítsák és behívják a velem szemben lévő
szobába.
-Nincs semmi bajom, El. Menjünk haza.-
hirtelen rugaszkodtam fel a székről, de ugyanabban a pillanatban ragadta meg
Eleanor a csuklómat és rántott vissza. Hangosan fújtattam egyet és nyugodt
arcára szegeztem tekintetemet. Sokkal könnyebb lenne a helyzet, ha legalább egy
kis jelét mutatná ő is a feszültségnek.
-De igen is van, és már túl régóta
titkoltad. Muszáj megvizsgálnia az orvosnak.- korholt le, hangja azonban
ugyanolyan nyugodt volt mint arckifejezése.
-Biztos csak a stressztől volt ez az
egész.- hangom megremegett, és leginkább magamnak akartam bebeszélni ezt az
egészet, mint Eleanornak.
-Ha így van, megkönnyebbülten mehetünk
haza.- hangja dallamosan csengett, kezeit összekulcsolta mellkasa előtt.- Addig
pedig, maradj ülve és várd ki a sorodat.- mosolygott.
Fejemet ismét a hideg falnak döntöttem
és próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mégis hogy juthattam el idáig.
Szemeim
fáradtan nyíltak ki. Az eső hangosan kopogott az ablakomon és még a zárt
ablakok ellenére is hallottam ahogy a szél erősen fújta ide-oda a fák lombjait.
Nem
volt erőm felkelni, még megmozdulni se tudtam. A fáradtság átjárta a testem,
napok óta nem tudtam enni, se aludni de ébren maradni se voltam képes. Minden
napomat betábláztam reggeltől estig, hogy még gondolkodni se tudjak. De
vasárnap reggel volt és a mai napra nem jutott semmi tennivalóm.
Harry
születésnapja két napja volt. Két hét és négy nap telt el azóta, mióta utoljára
beszéltem vele. Pontosan ennyi idő telt el azóta, mióta megcsókolt. És
ugyanennyi idő telt el azóta, hogy láttam kettőjüket Natalieval. De még mielőtt
kínozhattam volna magam a feltörő emlékekkel, amik hosszú napok óta el voltak
rejtve a gondolataim legmélyén, hangokat hallottam az előszobából, majd
ajtócsukódást.
-Effy!-
Haley hangja bezengte az egész lakást, közben szatyrok zörgését hallottam.
Fejemet
a párnába fúrtam és feljebb húztam magamon a takarót.
-Megvan!-
kiáltotta el magát Eleanor és éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. Hirtelen
megcsapott a hideg levegő, mikor Eleanor egy határozott mozdulattal lerántotta
rólam a takarót.- Lassan délután egy óra, ideje felkelni!- vállamnál bökdösött,
haja csiklandozta karomat ahogy közelebb hajolt hozzám. A párnába morogtam és
kezemmel a takaró után matattam, de hiába.- Niallék fél óra múlva itt vannak.
Kelj fel, kérlek.- kérlelt halkabban.
Tudtam,
hogy aggódik értem. Niall és Eleanor már az őrületbe kergetnek az
aggodalmukkal, de ugyanakkor meg is nyugtat a tudata annak, hogy bármi
történjen is, ők mellettem vannak.
-Rendben!-
morogtam és felültem az ágyban.
Eleanor
kisétált a szobából, mikor megbizonyosodott róla, hogy már nem fekszek vissza.
Pár csendben eltöltött perc után kimásztam én is az ágyból. Felkaptam a földről
egy fehér pulóvert és felhúztam, majd kisétáltam a konyhába, ahol Haley és
Eleanor már javában nyüzsögtek.
-Kávét.-
nyöszörögtem és beletúrtam kócos hajamba. Haley nevetve tartott felém egy bögrét,
ami tele volt frissen főtt kávéval. Hálálkodva pislogtam rá és leültem a
legközelebbi székre. A szatyrok az asztalon tornyosultak, összeráncolt
szemöldökkel néztem őket, majd belekukucskáltam az egyikbe.
-Nando’s?
Miért hoztatok ennyi kaját?- mutattam körbe az asztalon értetlenkedve.
-Mondtam,
hogy jönnek a többiek is.- mosolygott Eleanor és elővett néhány tányért.
-Persze,
érezzétek otthon magatokat!- fújtattam cinikusan és próbáltam drámaian
hátradőlni, de nem tudtam visszafolytani feltörő mosolyomat.
-Ugyan,
ezt mondanod se kell.- legyintett vigyorogva Haley és elkezdett kipakolni a
szatyrokból, közben én lassan kortyolgattam a forró kávémat.
Orromat
felhúzva fintorogtam, ahogy megcsapta a csirke szárny illata az orromat. A
csirkemelles hamburgernél a gyomrom ugrott egyet, a már jól megszokott módon és
levert a víz. A legtöbbször el tudtam nyomni ezt az érzést, ha társaságban
voltam, de az utóbbi napokban szinte rendszeressé vált a rosszullétem és a
fejfájásom is egyre rosszabbodott. Bögrémet az asztalra tettem és szinte
szaladva céloztam meg a fürdőt. Bőröm libabőrös lett, ahogy térdem a hideg
padlóhoz ért és könnyek folytak végig arcomon ahogy kiadtam magamból a tegnapi
szegényes ebédemet.
-Effy,
minden rendben?- kopogás nélkül rontott be Eleanor a fürdőbe.
-Menj
ki.- nyögtem fel, és letöröltem könnyeimet. Fáradtan lógattam fejemet és
imádkoztam, hogy véget érjen ez a borzasztó reggelem.
-Uramisten,
jól vagy?- hallottam meg Haley hangját is. Morogtam egyet és ha tehettem volna,
elsüllyedtem volna szégyenemben. Mindketten mellettem térdeltek, Eleanor a
hátamat simogatta és Haley a hajamat söpörte ki arcomból, majd fogta hátra.
Pár
perccel később már az arcomat mostam a mosdónál állva, és ha lehetséges, még
fáradtabbnak és erőtlenebbnek éreztem magam, mint mikor felébredtem. Haley a
kád szélén ült, idegesen rágcsálva alsó ajkát, míg Eleanor szinte belevájta
tekintetét a lelkembe.
-Mikor
akartál nekünk szólni?!- csattant fel idegesen, mikor az arcomat töröltem a
törölközővel. Felsóhajtottam és visszaakasztottam a törölközőt a helyére, majd
megfordultam és a mosdónak támaszkodtam, kezeim a szekrény két szélén pihentek.
Biztos, ami biztos, a fejem még mindig lüktetett és szédelegtem.
-Nincs
miről szólnom.- rántottam meg a vállam és kelletlenül néztem Eleanorra, majd
Haleyre. Mindketten fejcsóválva néztek rám.
-Mióta
tart?- kérdezte Haley, hangja visszhangzott a négy fal között.
-Pár
hete, de nem gyakori.- sütöttem le szemeimet a padlóra.- Legalábbis eddig nem
volt az.- tettem hozzá suttogva.
-Késik?-
jött egyből a következő kérdés, de most Eleanortól. Homlokomat ráncolva kaptam
fel a fejemet, először nem értettem a kérdést, majd villámként csapott belém.
Oh. Az előző hónapban kimaradt a menzeszem, de fel sem tűnt.
-Én…
igen.- sóhajtottam fel. És aztán végigsöpört rajtam a felismerés.
Arcomat
kezeim közé temettem és mély levegőt vettem. Még mikor New Yorkba repültem a
gyógyszeremet össze-vissza szedtem és volt, hogy teljesen megfeledkeztem róla.
Pont azokban a napokban, mikor Harry és én…
-Nem
gondolod, hogy… tudod, hogy terhes vagy?- kérdezte csendesen Haley. Mikor
kezeimet elvettem arcom elől láttam, hogy egymásra néznek, majd vissza rám.
Összeszorítottam
ajkaimat és szépen lassan úrrá lett rajtam a kétségbeesettség.
Az azt követő napokban több tesztet is csináltam,
persze az összes pozitív lett. És most itt feküdtem, Eleanorral az oldalamon,
aki minden egyes percben bíztatva mosolyog rám.
-Na hát akkor, kezdhetjük?- lépett be a
szobába Dr. Young. Meglepően fiatal volt, sötétbarna haja lófarokban lógott, széles
mosolya egy pillanatra teljesen ellazított.
-Azt hiszem.- sóhajtottam fel és
idegesen elnevettem magam. Talán kényelmesebben érezném magam, ha Eleanor nem
harcolta volna ki magának, hogy a hüvelyi ultrahang alatt is mellettem üljön.
-Szóval, a hetedik hétben vagy.- nyugodt
hangja körbelengte a szobát, miközben tekintetem a mellettünk lévő monitorra
szegeztem, szinte lélegzet visszafolytva. Próbáltam figyelmen kívül hagyni,
ahogy a vizsgálófejet mozgatta és aztán megjelent a kép a képernyőn.- Hasi
ultrahangot öt hét múlva végzünk, jelenleg így részletesebb képet kapunk.-
magyarázta, és akkor megpillantottam.- Eddig minden rendben van, látható már a
szívverése is.
Egészen apró volt, de a szívének minden
egyes dobbanása tisztán kivehető volt a monitoron. A mosolyom egyre szélesebb
lett a percek múlásával és nem tudtam betelni ezzel az apró kis képpel.
Körülbelül akkora lehetett jelenleg, mint egy szem áfonya, mégis ő volt a
legnagyobb kincs a világon.
Teljesen elvarázsolva figyeltem a
monitort, miközben Eleanor több ezer kérdéssel bombázta Dr. Youngot. Nem tudtam
koncentrálni, egyre inkább csak az járt a fejemben, hogy mégis hogy mondom el
Harrynek.
-A következő ultrahangig el kell végezni
pár vizsgálatot.- mosolygott rám Dr. Young, mikor végeztünk az ultrahanggal és
már az ajtóban állva beszéltünk. A fejem szinte zsongott a hosszú listától, a
szemem előtt lebegett a „Mit nem szabad” felirat. Kezemben a beutalókat
szorongattam majd még pár szó után és a következő időpont egyeztetése után kisétáltunk
az ajtón.
Eleanor csendben volt egész úton,
teljesen elmerülve gondolataiban meredt az útra miközben az egyik kávézó felé
hajtottunk. Mikor odaértünk, megrendeltük a kávékat – az enyém koffeinmentes
volt, sajnos ez is a hosszú listámhoz tartozott – és leültünk az egyik eldugott
boxban.
-Kérlek, mondj valamit.- sóhajtott fel
és hátradőlt, szemeivel arcomat tanulmányozta.
-Hogy mondjam el neki?- bukott ki
belőlem, ami a legjobban aggasztott. Újra és újra lejátszottam a fejemben a
lehetőségeket, mindegyik végén csak azt láttam, hogy Harry hátat fordítva nekem
sétál el.
Meglepve nézett rám, vállai ellazultak.
-Tehát megtartod?- kérdezte.
-Igen.- bólintottam, hangom a
tervezettnél is határozottabban csengett.
-Biztos vagy benne?- kérdezte
bizonytalankodva.- Mármint, örülök neki, de Harry és te… Ha megszületik a baba,
elkerülhetetlen lesz, hogy tartsátok a kapcsolatot.- hadarta.- És különben is,
pár napja mondtad, hogy el akarsz költözni. Egyedül nem csinálhatod végig… Nem
akarlak róla lebeszélni, Effy.- sóhajtott fel ismét, majd folytatta.- De ez egy
óriási dolog, és még van egy kis időd átgondolni. Csak gondold át, rendben?-
kérdezte, és átnyúlt a köztünk lévő asztalon és megfogta kezemet. Óvatosan
szorított ujjaival, bíztatásként megsimogatta kezemet.
-Rendben, átgondolom.- motyogtam és
valóban ezt tettem.
A pillanatnyi öröm szinte azonnal hagyta
el a testem, és ismét átvette a helyét az aggodalom és a kétségbeesettség.
Beszélnem kell Harryvel.
Sziasztok!
Vegyes érzelmeim vannak ezzel a fejezettel kapcsolatban. Már egy ideje vacilláltam, hogy tényleg erre sodorjam a történéseket, és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó döntést hoztam e. De amikor elkezdtem írni a történetet, ez is a terveim között volt. Azt hiszem, ez is meg fogja határozni a következő fejezeteket. Szóval, maradtam az eredeti terveimnél, és remélem nem tituláljátok a történetemet a többi "sablonos" közé... Sosem akartam azok közé tartozni :)
Remélem, tetszett a fejezet és nagyon szépen köszönöm a kommenteket és a feliratkozókat! Lehet, hogy a héten még hozok részt, addig is jó olvasgatást! :) :)
Tetszett, de rövid volt.
VálaszTörlésJó döntést hoztál, ne aggódj!
Kiss Mia.
Jaaj ez is megint nagyon jo volt nembaj hogy rovid mert ugytudom tegnap hoztak reszt:) aaa csak adja mar oda Haylenek azt a rohdt taskat deruljon ki a level es eljenek boldogan bar azert legyen benne csavar mint mindig, bar te ezt mindig megoldod.;)❤️ Love, Panni.xx
VálaszTörlésNagyon tetszett a rész! Csak így tovább és remélem újra összehozod őket. ^-^ Várom a kövi részt!
VálaszTörlésKedves Effie!
VálaszTörlésA resz nagyon tetszett, be kell valljam, megleptel, egyatalan nem szamitottam arra, hogy baba lesz a tortenetben. Mindenesetre varom a kovetkezot, es meg mindig kivancsi vagyok arra a levelre! ;-)
Meme
Ui: Bocsanat az ekezethianyert, telorol irok :(
nagyon kedvelem a blogodat. a kedvenceim közé tartozik. most nagyon kíváncsi lettem,hogy mi lesz a gyerekkel és Harry hogyan fog rá reagálni. egy kicsit idegesít Harry,hogy a bulin miért nem kérdezett rá Effytől hogy miért nem ment el a találkozóra.. akkor kiderült volna hogy ő nem is tudott róla :s
VálaszTörlésSzia:) oh annyira tudtam :D 2 résszel ezelőtt utaltál rá és mikor megláttam a címet rögtön tudtam ;) nagyon tetszik ez a rész :)
VálaszTörlés