55. Fejezet - "A részem vagy"

Most

Némán álltam és hallgattam ahogy a víz a csempének ütközik. Kiélveztem minden percét annak, ahogy felmelegíti bőrömet, ahogy végigfolyik minden egyes porcikámon.

De nem tudta elmosni az érzéseimet.

Fejemet a hideg csempének döntöttem, miközben a víz újra és újra végigfolyt arcomon és óriás cseppek potyogtak le hajamról. Mély lélegzetet vettem és ahogy kifújtam a benn tartott levegőt, halk kopogtatás visszhangzott a fürdőben.

-Effy…- Harry mély hangja körbelengte a fürdőt. Szemeimet összeszorítottam és kezeim ökölbe szorulva pihentek kétoldalt a csempén, fejem mellett.- Effy…- a szívem majd megszakadt, ahogy hangja alig hallhatóan megremegett, de nem vitt rá a lélek, hogy válaszoljak neki. Nem tudtam mozdulni, és a levegő megakadt a torkomban.

Mielőtt még rám tört volna az elkerülhetetlen sírás és a végeláthatatlan önsanyargatás, az ajtó halkan nyikorogni kezdett, jelezve ezzel, hogy Harry türelme lejárt.

Órák óta rejtőztem előle a fürdőben és nem állt szándékomban még most sem a szemei elé kerülni.

Lépteinek hangja visszhangzott a falak között, majd ismét csak a víz csobogása volt az egyetlen hangforrás. A mellkasom minden egyes lélegzetvételemnél összeszorult és képtelen voltam kiverni a történteket a fejemből.

A zuhanyfüggöny hangosan csúszott egyre arrébb, még több fényt adva ezzel a zuhanyzónak, amelyben tökéletes rejtekhelyemet találtam. Fejem ugyanúgy a jéghideg csempének támasztottam, kerülve ezzel Harry pillantását, akinek közelségét éreztem, pont mint tekintetét csupasz hátamon.

-Effy… Kérlek, mondj valamit.- kérlelt teljesen megsemmisülve, amitől a testem még inkább összehúzta magát, és a szívem belesajdult szavaiba.

Hangos, reményvesztett sóhaj hagyta el ajkait, ahogy percek múlva is csak csendben álltam a falnak támaszkodva, folyatva magamra a forró vizet. Hallottam, ahogy lép párat, majd halk szöszmötölés jött a hátam mögül és még mielőtt hátra pillanthattam volna, hogy mégis mit csinál, forró karok kúsztak végig derekamon és Harry izmos mellkasa hátamhoz simult. Bal kezét végighúzta derekamon, majd karomon egészen a nyakamig, ahonnan eltűrte ázott hajamat. Forró ajkai lágyan csókolták meg nyakamon a bőrt, megborzongatva ezzel az apró kis gesztussal az egész testemet. Érintéseitől ellazultam, remegő sóhaj hagyta el a számat ahogy feladva őrlődésemet elengedtem a falat, helyette inkább Harry testének dőltem. Egyik kezem az ő karján simított végig, amellyel derekamat fogta, néha meg-meg simítva bőrömet, míg másik kezemmel hátra nyúltam és hajába túrtam. Ajkai töretlenül csókolták végig újra és újra nyakamat, majd fülem mögé húzta őket, ahol hallottam már most szapora légzését.

-Minden rendben lesz.- puha ajkai súrolták bőrömet, ahogy fülembe suttogott. Egy pillanatra elhittem, hogy így lesz… De aztán testemet ismét végigjárta az a különös érzés, ami órákkal ezelőtt és ajkaimat összeszorítva próbáltam legyűrni könnyeimet. Alig láthatóan bólintottam és egyre vizesebb tincseivel játszottam, míg ő egyre nedvesebb és hosszabb csókokat hagyott bőrömön, ahol csak ért.

-Annyira igaznak tűnik ez a te szádból.- suttogtam. Hangom rekedt volt a több órányi szótlanságtól és ugyanakkor teljesen lemondó is volt.

Mert már nem volt értelme harcolni. Kudarcot vallottam.

Egy hajszálnyi esélyem sincs arra, hogy ismét teherbe essek.

Ahogy ez a gondolat ismét a fejemben visszhangzott egy apró könnycsepp folyt végig arcomon, amit már nem tudtam tovább visszatartani.

-Mert igaz.- válaszolta egyszerűen, búgó hangján. Puha ujjai egy percre sem hagyták abba a bőröm kényeztetését, ahogy ajkai sem tudtak egy másodpercnél tovább elszakadni tőlem.

Azonnal erőtlen fejrázásba kezdtem, makacsul ragaszkodva az én igazamhoz. A legrosszabbra készültem fel, mióta hazaértünk az orvostól. Minden egyes porcikám rettegett attól, hogy Harry egy napon majd úgy dönt, hogy nem kellek neki többé. Hogy nem vagyok elég neki, mert nagy, egész családot szeretne gyerekekkel, és ha megöregszik, unokákkal. És egyértelmű, hogy én ezt a jövőt képtelen vagyok neki megadni.

-Effy…- sóhajtott fel, majd egy laza mozdulattal magával szembe fordított.

Tenyere végigsiklott hátamon, míg másik hajamba túrt, eltűrve arcomból ázott tincseimet. Egyik kezemet mellkasára simítottam, másik kezemet arcára tettem, óvatosan  simogatva bőrét hüvelykujjammal. Szemei tisztán csillogtak, és mint minden ilyen alkalommal, a levegő ismét a tüdőmben rekedt és a pulzusom egyre hevesebb lett pillantásától.

-Mi van, ha később családot szeretnél?- bukott ki belőlem a kérdés, ami már annyi ideje csak a fejemben pörgött végig újra és újra.

Kezével óvatosan végigsimított arcomon és egy egészen kis mosoly húzódott végig ajkain, ahogy engem nézett.

-Itt vagy nekem te. Van egy közös otthonunk… Te vagy a családom, Effy.- vont vállat egyszerűen, kezével újra és újra folytatta bőröm cirógatását.

Sűrűn pislogtam, ahogy próbáltam rávenni magam a következő kérdésre.

-És ha nem leszek neked elég?- olyan halkan kérdeztem, hogy még én is alig hallottam a saját hangomat. Szemei egy pillanatra elkerekedtek kérdésem után, majd ugyanolyan gyengéden nézett rám. Egy pillanatra sem néztem máshová, csak szemeit és arcát tanulmányoztam.

-Ez soha, soha többé meg se forduljon a fejedben.- hajolt közelebb, ajkait csak egy milliméter választotta el enyémektől és zöld szemei szinte lángoltak ahogy tovább állták pillantásomat.

-Harry…- hangom megremegett, ahogy nevén szólítottam halkan. De még mielőtt bármit is mondhattam volna, ajkait enyémekhez nyomta. 

Testem teljesen ellazult, ahogy ajkaink szinkronban mozogtak. Mellkasa melleimnek feszült és éreztem, ahogy szíve ugyanolyan szaporán ver, akárcsak az enyém. Kezei gyengéden túrtak bele hajamba, míg én nyakát öleltem körbe, még közelebb húzva őt magamhoz. Nyelve óvatosan szántotta végig alsó ajkam és ahogy csókunk egyre csak mélyült és mélyült, egy hangos sóhaj tört fel belőle, megrezegtetve mellkasát. Ujjaim göndör tincsei között cikáztak, majd egyszer csak elszakadt tőlem. Homlokát enyémnek döntötte és szaporán vette a levegőt, szemei lustán nyíltak szét, szinte ragyogtak ahogy arcomra nézett.

-Hogy vagy ebben ennyire biztos?- kérdeztem ismét. Egy naiv kislánynak éreztem magam, ahogy megállás nélkül csak kérdéseimmel bombáztam őt, de mégsem tudtam mit tenni ellene. Tudnom kellett, hallanom kellett a szavait.

-Mert a részem vagy, egy nélkülözhetetlen darabka belőlem. Mint egy végtag, egy szerv, vagy a vér, ami végigfolyik az ereimben. Nem tudok nélküled létezni.- dörmögte halkan és még a lélegzetem is elállt a szavak hallatán. Ugyanezt írta a levelében, ami innen visszatekintve, mintha hosszú-hosszú évekkel ezelőtt lett volna.- És minden apró dolog, ami történt… csak még biztosabbá tesz abban, hogy sosem hagylak többé magadra, Effy.- mélyen szemembe nézett ahogy beszélt, arca teljes komolyságról árulkodott és az egyetlen dolog, ami képes volt ebből a tökéletes dologból kizökkenteni, szívünk ütemtelen, mégis ugyanolyan őrült tempójú zakatolása.

-Annyira szeretlek.- suttogtam könnyeimmel küszködve. Kezei arcomon pihentek, ujjaival apró köröket rajzoltak bőrömre, és szélesen elmosolyodott.

-Én is szeretlek, Effy.- válaszolta szinte azonnal, majd ajkai ismét enyémekre találtak.

Nem érdekelt, mennyi ideig álltunk a csobogó víz alatt, az egyetlen fontos dolog csak a közelsége volt, ahogy a testem minden egyes porcikája reagált az ő mozdulataira. Hittem minden egyes szavában és biztos voltam benne, hogy valóban minden rendben lesz és átvészeljük ezt is. Mint minden apró dolgot, ami történt velünk eddig, és erősebbé tett minket és a szerelmünket, mint valaha.

VÉGE

Sziasztok!

Hát itt volnánk... igazából nem is tudom, mit kéne ilyenkor írni. Borzasztóan nehéz volt megírni ezt a fejezetet, napokig csak halogattam, egy-egy mondatot írtam, mert tudtam, hogy itt a vége. 

Nagyon a szívemhez nőtt ez a történet, közel egy éve kezdtem el írni és sosem gondoltam volna, hogy ennyien olvasni fogjátok. 86.463 szó... 196 oldal. Több, mint 101.000 oldalmegjelenítés, 54 feliratkozó itt, 31 követő bloglovinon... 161 megjegyzés, amit külön-külön köszönök mindenkinek. Köszönöm az összes díjat, amit eddig kaptam és... köszönök mindent. Hogy itt jártatok, hogy elolvastátok, hogy részt vettetek az egészben! Nem tudom elégszer elmondani mennyire szeretlek titeket és ezt a történetet!

Remélem még egyszer utoljára sikerül megdönteni a komment rekordot, ami sosem volt több 12-nél! :)

Jó olvasgatást mindenkinek, és ne felejtsétek el az új történetemet (Beautiful War), amelynek a prológusa már fent van, és az első fejezete a hétvégén már felkerül! Remélem ott is legalább ennyien lesztek, nagyon örülnék neki tényleg, ha ez a történet is ugyanúgy elnyerné a tetszéseteket!

Szóval, még egyszer utoljára hatalmas köszönet mindenkinek! Imádlak titeket!

Effy

Új történet - Beautiful War [Harry Styles AU]

Sziasztoook!!

Szóval, itt lenne az új történet!
A prológus már fent van, de az első fejezet csak akkor kerül fel, ha ennek a történetnek már vége van. Remélem legalább annyian olvasni fogjátok a történetet, mint itt. És azt is, hogy legalább ennyi feliratkozóm és lelkes, leírhatatlanul nagyszerű kommentelőm lesz!
Jó olvasgatást, és ne felejtsetek el írni... Se itt, se az új oldalon! :)

54. Fejezet - "Ha most itt lenne..."

Május

Megkövülten ültem a székben és próbáltam a lehető legnormálisabb mosolyomat előcsalni, ahogy Niallre és Haleyre néztem. De valahogy, amit mondtak teljesen lebénította az agyamat és a végtagjaimat.

Teljes sokkot kaptam.

Jelenlegi állapotomból Harry nagy, meleg tenyere zökkentett ki, ahogy combomra csúszott és megnyugtatva simogatta farmeromon keresztül lábamat. Érintésére megfeszült izmaim ellazultak és egy ki tudja már mióta visszatartott levegőt fújtam ki.

-Effy…- suttogta közel hajolva hozzám Harry, míg én pislogtam párat és próbáltam nem beleborzongani, ahogy forró lehelete csiklandozta nyakamat.  Tudtam, hogy a reakcióm kezd egyre kellemetlenebb lenni, így kénytelen voltam összeszedni minden maradék gondolatomat és megszólalni.

-Hát ez… hát ez… Remek!- mosolyogtam szélesen, majd ahogy kezemet is az égbe emeltem, hadonászva, miközben kerestem a szavakat, felnevettem. A reakciómra Niall látványosan ellazult és közelebb húzta magához Haleyt, aki halványan elmosolyodva fejét mellkasára döntötte.

Még sose láttam ennyire bizarr, mégis teljesen tökéletes párt, mint ők ketten.

-És mégis… mikor?- kérdeztem homlok ráncolva. Harry mellkasa megrázkódott a nevetéstől és arcán előbukkantak gödröcskéi, miközben engem nézett. Kezét végigcsúsztatta combomon, felfelé amitől még a lélegzetem is elállt, majd mintha mi se történt volna – és senki sem látta igazából az asztal alatt -, karját ugyanúgy vállamra tette és közelebb húzott magához.

-Pár hónapja, de csak egy-két ember tudott róla igazából.- vont vállat Haley és én ha próbáltam volna, se tudtam volna elrejteni a sértettséget az arcomról.

-Te tudtál róla?- néztem egy pillanatra Harryre, suttogva kérdésemet. Összeszorította ajkait, majd nyelvét végigszántotta alsó ajkán és állva pillantásomat, bólintott.

Szemeimet lesütöttem, majd mikor visszanéztem az asztal másik végére, Niall bocsánatkérően nézett rám, miközben Haley egyre jobban és jobban karjai közé süppedt.

-És… akkor most nyilvános is lesz, vagy…?- a saját idegeimen táncoltam, ahogy nem tudtam kinyögni egy normális mondatot se.

Niall és Haley a legjobb barátaim közé tartoztak. És a jelenlegi legnagyobb és legfontosabb dolgot az életükben szinte velem osztották meg legutoljára.

Egy pillanatra összenéztek a kérdésem hallatán, apró mosollyal arcukon, majd ahogy visszafordultak, Niall magabiztosan bólintott.

Most Harry volt az, aki megfeszült mellettem én pedig szinte azonnal átkoztam magam, amiért ilyen témát hoztam fel. Az egyedüli forrása az összes vitánknak az utóbbi hetekben… én pedig szinte ezüst tálcán kínálom fel neki ismét a lehetőséget, hogy az érveivel bombázzon.

-És ti mi- Haley mindent tudón járatta tekintetét közöttünk, amikor Niall felpattant az asztaltól és az egész étterem tőlünk zengett. Tökéletes tett a tökéletes pillanatban.

-Végre ideértetek!- kiáltotta Niall szélesen mosolyogva, elfeledtetve Haleyvel, és legnagyobb reményeim szerint Harryvel is a megkezdett kérdést.

Ahogy megpillantottam Eleanort, szinte azonnal egymás nyakába ugrottunk és természetesen nem kerülte el a figyelmem, ahogy Harry szemét forgatva ül tovább, ajkai szélén azért ott bújkált szokásos mosolya. Szemem sarkából láttam, ahogy feláll és szokásosan kezet fog Louisszal, majd megölelik egymást, mint mindig.

-Édes istenem, el sem hiszem, hogy végre találkozunk!- vigyorgott szélesen Eleanor és szinte már toporzékolt örömében, de Louis még időben leállította és leültek a maradék két székre az asztalunknál. Harry alig láthatóan felhúzta az orrát és halkan hümmögött, mire én oldalba könyököltem. Szemei egy pillanatra teljesen kikerekedtek, majd mintha meg se kottyant volna neki, keze most derekamra siklott.

-Én ezt nem csinálnám többet a helyedben.- ajkai súrolták bőrömet, ahogy csendesen suttogta a szavakat és mindenhol kirázott a hideg. Ujjai lassan kínoztak, ahogy végigsimítottak derekamon, majd alig érezhetően nyakamba csókolt. Elvörösödve próbáltam visszacsöppenni a beszélgetésbe, ami még mindig arról zajlott, milyen régen láttuk egymást Eleanorral.

-És ti, ti ketten! El sem hiszem, hogy Louistól kellett megtudnom, hogy összejöttetek!- nézett tettetett sértődöttséggel El Niallék felé.

-Haver…- Niall szikrákat szóró szemekkel nézett Louisra, aki vállat vont és elővette legártatlanabb arckifejezését.

-Órákig nyaggatott Nialler, nem tudtam mit csinálni.- magyarázkodott, mire én, hosszú percek óta először, halkan elnevettem magam. Harry arcán ugyanabban a pillanatban széles mosoly ült ki, és nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy szemei csak engem figyelnek. A létező legnagyobb szeretettel, amit valaha is láttam.

­*

-A diplomaosztómon muszáj ott lennetek, semmilyen kifogást nem fogadok el!- szorongatott magához Eleanor, mikor elköszöntünk az étterem előtt.

-Tényleg nem tudsz eljönni az esti koncertre?- kérdeztem, halkan a fülébe suttogva. Hihetetlenül hiányzott a legjobb barátnőm.

-Nem, tanulnom kell…- ingatta fejét és sajnálkozva nézett rám, mikor elhúzódtunk egymástól. Eleanor lebiggyesztette ajkait, Louis pedig hátulról átkarolta derekát és állát vállára támasztva mosolygott rám. Eleanor tekintete Harryre tévedt, aki felénk sétált éppen, miután megbeszélte az elkövetkezendő órákat a többiekkel.

-Egy haja szála se görbüljön!- nézett Harryre szigorúan. Mindenki halkan nevetett El fenyegető szavain, Harry karjai önállóan kúsztak derekam köré és automatikusan közelebb húzott magához, egy csókot nyomva hajamra.

-Vigyázok rá, ne aggódj.- Harry mély hangja megdobogtatta a szívemet. Eleanor kételkedve bár, de Harryre mosolygott.- Paul már ránk vár.- suttogta a fülembe. Végig libabőrös lett a bőröm mindenhol, ahogy ajkai súrolták bőrömet miközben beszélt. Akadozva mély lélegzetet vettem és megköszörülve torkomat varázsoltam egy mosolyt arcomra.

-Ha esetleg nem kötnek le a könyveid…- arcomon végigfutott egy játékos fintor, miközben beszéltem.- …Akkor szívesen várlak este.- néztem Eleanorra, aki halkan felkuncogott.

-Rendben.-  válaszolta integetve.

Harry szinte azonnal húzott magával a parkoló felé. Már messziről láttam a fekete Range Rovert, az oldalának támaszkodva Paul állt. Szemeit eltakarta a napszemüvege, miközben teljes figyelmét telefonjának szentelte. Lépteink hangjára egyből felkapta fejét és telefonját zsebre vágta, megköszörülve torkát.

-Mehetünk, srácok?- kérdezte szélesen elmosolyodva, és meg se várva a választ, kinyitotta előttem az ajtót. Harry nehézkesen, de elengedett, hogy be tudjak szállni. Miután Harry és Paul is beszálltak az autóba, elindultunk a szállodába. Harry átdobta vállaimon karját és közelebb húzott magához, néha-néha megcirógatta karomat az út közben. Egyedül csak a rádió szólt halkan, és a város zajai szűrődtek be a félig lehúzott ablakon. Fejemet Harry mellkasának döntöttem, kezem hasán pihent és csendben figyeltem az lesuhanó manchesteri épületeket és utcákat az ablakon át. De pár perc után, ismerős érzés járta át az egész testem és a gyomrom dió nagyságúra zsugorodott, a torkom összeszorult és levert a víz. A szívem egyre hevesebben lüktetett a mellkasomban, ahogy az ismerős házak előtt haladtunk el. Elhúzódtam Harrytől és a hajamba túrva vettem mély lélegzetet, próbálva rendszerezni szapora légzésemet.

-Effy, mi a baj?- kérdezte, kisebb aggodalommal hangjában Harry, de még csak felé se pillantottam.

-Miért erre jövünk?- kérdeztem, egyedül csak Paulra figyelve,  aki a következő utcába kanyarodott. A szavaim összemosódtak és kezdett minden forogni körülöttem.

-Dugó van a városban, kerülnünk kell Effs.- mély hangja még jobban rontotta helyzetemet.

-Mi a baj?- megrezzentem, ahogy Harry keze hátamra simult és közelebb hajolt, szemei gyengédek és egyben aggódóak voltak.

Nagyot nyeltem és próbáltam elnyomni az érzést, ami teljesen a hatalmába kerített.

-Forduljunk vissza.- suttogtam erőtlenül, de ahogy elhagyták a szavak a számat, szemeim az ablakon túl, a már jól ismert kórházra szegeződtek. Harry követte a pillantásomat, szemem sarkából láttam, ahogy teste megfeszül.

Egy éve történt, de mikor Manchesterben laktam, akkor sem voltam képes ebben az utcában, ennek az épületnek a közelében elsétálni. Itt ébredtem fel arra, hogy egyszerre két embert is elvesztettem. Teljesen egyedül voltam, teljesen megfosztva mindattól, ami fontos volt nekem.

Elvesztettem a jövőmet egy másodperc alatt és az életem kisétált az ajtón, minden búcsú nélkül. Sosem akartam ezekre a napokra visszagondolni és ahol most voltunk, ahol kínzó lassúsággal haladt az autó, szinte újraéltem minden történést és érzelmet, amit akkor.

-Paul, húzódj le!- Harry sürgetve szólt valahonnan mellőlem, de szemeim csak az ablakon túlra meredtek. Minden izmom megkeményedett, szemeimre vastag könnyfátyol húzódott és egy szó se jött ki torkomon.

Az autó pár perccel később megállt, karomat és derekamat pedig meleg, és óvatos kezek fogták meg, kihúzva engem az autóból. Friss levegő csapta meg az arcomat, ahogy talpam talajt ért és automatikusan rogytam össze a földre, arcomat kezeim közé temetve.

Harry keze nyugtatgatva simított végig újra és újra hátamon, majd kezeivel elvette enyémeket arcom elől, helyettesítve őket sajátjával. Hüvelykujja apró köröket rajzolt szemem alatt a bőrömön, zöld szemei csillogva mélyedtek enyémekbe.

-Minden rendben.- suttogta alig hallhatóan, szemei újra és újra végigjártak minden egyes arcvonásomon.

Aprót bólintottam és kezemmel remegve fogtam meg egyik kézfejét ami arcomon pihent, megcirógatva bőrét.

-Ha most itt lenne…- hangom elcsuklott, de ahogy elkezdtem, Harry csitítgatva hallgattatott el. Jobban jártunk mindketten, hogy inkább bele sem mélyülök…

-Ne kínozd magad, kérlek.- arcvonásai fájdalmas grimaszba torzultak egy pillanatra.- Itt vagyok, nem hagylak el soha többé. Minden rendben van.- minden egyes szava, nézése és rezdülése arról árulkodott, hogy komolyan beszél.

És igaza volt. Félig visszakaptam, amim volt. És sosem voltam benne ennyire biztos, hogy mellettem is marad Harry.

Ajkai egy apró pillanatig enyémeken pihentek, kizökkentve gondolataim közül. Egyik keze hajamba túrt, míg másik ugyanúgy arcomon pihent, majd mikor elhúzódott tőlem egy apró mosollyal szája sarkában, homlokát enyémnek döntötte. Nem érdekelt, hogy a járdán térdelve, egymás karjai között voltunk, az út szélén miközben Paul ránk várt és az emberek megbámultak minket. Ennyi idő után is képes volt megnyugtatni és elfeledtetni velem minden problémámat, egyedül csak az a gondolat maradt meg a fejemben, hogy mérhetetlenül és elmondhatatlanul szerelmes vagyok belé.

Kezeimet nyaka köré fontam, és halványan elmosolyodtam ahogy szemeibe néztem.

-Szeretlek, és köszönöm.- suttogtam, egyik kezemmel göndör fürtjeit kezdtem piszkálni.

-Mégis mit?- kérdezte ugyanolyan halkan.

-Hogy itt vagy.- feleltem egyszerűen, mire ajkain apró mosoly ült ki.

-Tudod, megpróbálhatnánk.- válaszolta komolyan, egészen mélyen nézve szemeimbe. Összevont szemöldökkel néztem rá, teljesen elvesztve gondolatmenetét.

-Mit?- most rajtam volt a sor, hogy visszakérdezzek.

-Egy babát, Effy… Próbáljuk meg.- suttogta gyengéden, halványan mosolyogva. Hajamat fülem mögé tűrte, homlokát ismét enyémnek döntötte és egy rövid pillanatra lehunyta szemeit.

-Harry?- kérdeztem elcsukló hangon.

-Hm?- hümmögte, lassan kinyitva szemeit.

-Komolyan gondolod?- kérdeztem félve, kételkedve nézve vonásait.

De a legnagyobb meglepetésemre, nem volt jele akár egy hajszálnyi bizonytalanságnak se.

-Teljesen komolyan.- válaszolta szélesen mosolyogva, majd a következő pillanatban ismét megcsókolt, szorosan ölelve magához.

Sziasztok!

El sem hiszem, hogy elértünk ide! Ezen kívül már csak egy rész van, és vége a történetnek! Hihetetlen!

Nagyon köszönöm, hogy ennyi ideig kivártátok az új részt, hogy írtatok, pipáltatok és feliratkoztatok! Még több köszönet a díjakért, amiket az utóbbi pár napban kaptam és még egyszer egy hatalmas köszönet Raquel-nek, az első helyezésemért a blogversenyén!

A napokban felkerül egy-két infó az új történetről, ami Beautiful War címen fog futni és természetesen sietek az utolsó fejezettel is :)

Amire egyébként nagyon kíváncsi vagyok... kinek mi volt a kedvenc fejezete/része/mondata a történetben? Szóval, bátran írjátok meg! :) :D

Imádlak titeket! :)

53. Fejezet - "A miénk"

December

A hó halkan ropogott a csizmám alatt, ahogy kiléptem az autóból. Mély lélegzetet vettem a fagyos levegőből és szinte a csontomig hatolt a hideg. Nem láttam semmit, fogalmam sem volt, hogy hol lehetek, egyedül csak úgy tudtam megállni, hogy félig még mindig a kocsi ajtajába kapaszkodtam. Bátortalanul tettem előre egy lépést, kezem lecsúszott a hideg ajtóról és tanácstalanul álltam, Harry kendőjével szemeimen. De még mielőtt elestem volna, vagy tehettem volna még egy lépést, forró karok csúsztak derekam köré. Ajkaim egyből apró mosolyra húzódtak és hátam mellkasának döntöttem.

Csend volt, csak ütemes szuszogását hallottam. Szorosan ölelt magához, állát vállamra támasztotta, majd közelebb hajolt és nyakamra egy forró csókot adott égető ajkaival. Hihetetlen, de még egy év után is megremegnek a térdeim, ha csak a közelemben van és a pulzusom az egekbe szökik, ahogy bőrünk összeér. Szívem követhetetlen tempóban dörömböl, ha megcsókol és minden mástól még a lélegzetem is elakad.

Szerettem őt. Szeretem és szeretni fogom örökre. Sose voltam még semmiben sem ilyen biztos egész életemben.

Kezemet elvettem karjáról és leakartam húzni kendőjét szememről, de abban a pillanatban visszahúzta kezemet oda, ahol volt.

-Ne leskelődj.- kirázott a hideg, ahogy forró lélegzete megcsiklandozta nyakamat.

Halkan felnevettem, ahogy fejét teljesen nyakamba fúrta és még jobban szorított ölelésén. Ha nem lett volna ilyen vérfagyasztó hideg, és nem lett volna letakarva a szemem, képes lettem volna az örökkévalóságig a karjai között maradni.

-Ott vagyunk már?- érdeklődtem, kisebb sürgetéssel hangomban és végigsimítottam karján. Nem volt rajta kabát, csak egy kötött pulóver volt rajta így sejtettem, hogy közel lehet a cél. Közel három órája útnak indultunk a lakásomból és azóta szinte csak sötétséget láttam, köszönhetően Harrynek.

-Hamarosan megtudod.- duruzsolta mély hangján és még egy gyors csókot nyomott nyakamra, majd karjai elengedtek. Pár másodpercig ismét egyedül álltam, egyedül csak a hó ropogását hallottam, majd Harry meleg ujjai összekulcsolódtak enyémekkel és óvatosan vezetett tovább magával.

-Vigyázz, lépcső… egy kicsit meg is van fagyva.- ahogy kimondta, szinte abban a pillanatban megcsúszott a lábam, de sikerül vállába kapaszkodnom. Minden Harry hangos és mély nevetésétől visszhangzott és nem tehettem ellene semmit, de én is halkan felkuncogtam.

-Ha nem lenne letakarva a szemem, nem törném ki a nyakamat se.- bokszoltam vállba szabad kezemmel, de ő ugyanúgy nevetett tovább.

-Oh, örülni fogsz, hidd el.- válaszolta és tovább sétáltunk.

Pár lépés után kulcs zörgést hallottam és ahogy Harry türelmetlenül felsóhajt, miközben egyik keze még mindig az enyémet fogta. Ahogy abba maradt a zörgés, ajtó nyikorgást hallottam és tovább lettem vezetve a sötétben.

-Lépcső…- szólt figyelmeztetve újra és végigvezetett a végeláthatatlannak tűnő lépcsőfokokon.

-Harry…- kezdtem türelmetlen lenni, ahogy megint csak tettünk pár lépést.

-Lépcső.- szólt ismét, figyelmen kívül hagyva, hogy szóltam neki.

-Harry…- szóltam ismét, miközben szinte teljesen ráakaszkodva tettem meg a lépcsőfokokat.

-Megjöttünk, nyugalom.- nyugtatgatott és karja derekam köré silott.

Mély lélegzetet vettem, kölnijének illata átjárta belsőmet. Keze végigsiklott hátamon, majd éreztem, ahogy hajamat eligazgatja és ujjai végre kendőjét fogták.

-Boldog karácsonyt!- dörmögte rekedtes hangján fülembe, amitől szívem még hevesebben kezdett verni és levegőt is alig kaptam. Kikötötte a kendőt és elhúzta szemem előtt. Párat pislogtam, ahogy körbenéztem az ismerős lakásban majd szemem sarkából Harryre néztem, aki már-már félve figyelte reakciómat.

Fejemet ismét előre fordítottam, már a lámpa fénye se bántotta szememet és ahogy ismét körbenéztem, egyből belém szúrt a felismerés. A bútorok, az illat… a falak színe és az az apró folt az előszoba padlón. Haley öntötte ki az egyik poharát, mikor beköltöztem ide. Az első lakás, az első nagy élmény és az első borzasztó bor, ami még a padlót is megmarta. De az emlékek… Oh, azok az emlékek, amik ehhez a lakáshoz kötnek.

Éreztem, hogy szemeim könnybe lábadnak és egyre nehezebben látok. A szívem vadul dörömbölt és a torkom összeszorult, a kezeim remegni kezdtek. Lassan, nagyon lassan felé fordultam és összeszorítottam ajkaimat, sűrűn pislogva figyelve őt, ahogy egy halvány mosollyal arcán áll előttem, kócos göndör hajával és igézően zöld szemeivel.

-Mit keresünk mi itt?- kérdeztem. Hangom elcsuklott és még mielőtt vissza tudtam volna fojtani, egy könnycsepp gördült le az arcomon.

Harry azonnal lépett egyet, mellkasunk szinte összeért és kezét arcomra tette, hüvelykujjával letörölte a kósza könnycseppet és ismét elmosolyodott, szemei egy pillanatig se néztek máshova, csak szemeimbe.

-Ez a mi lakásunk, Effy.- suttogta. Egyik keze még mindig arcomon, másikkal fülem mögé tűrte hajamat és csendben várta, hogy mit válaszolok.

De egyből képtelen voltam válaszolni, viszont ahogy a másodpercek teltek… annál jobban vált világossá számomra minden. Sosem tudtam, hogy ki vette meg a lakást, sose találkoztam vele és még csak a nevét se láttam, vagy hallottam.

Ő volt az… Mindvégig ő volt az.

-Mondd ki még egyszer.- suttogtam, hangom ismét elcsuklott és gyenge mosollyal arcomon néztem rá. Halkan nevetett kérésemen és mindkét keze arcomon pihent, egészen közel hajolt hozzám.

-A mi lakásunk.- suttogta még közelebb hajolva, orra súrolta enyémet. Arcomon egyre szélesedett a mosoly, miközben zöld szemeit tudtam csak nézni.

-Még egyszer.- nevettem fel és karjaim maguktól kúsztak végig mellkasán, vállain, majd öleltem körbe nyakát és hozzásimultam. Mellkasunk remegett, ahogy halkan nevetgéltünk a lakásban.

-A miénk, a miénk, a miénk.- motyogta, ajkai egyre közelebb kerültek enyémekhez, mígnem összeért és egy csókot formált belőle. Az ajkai puhák voltak és kezei égették arcomat. A szívem a torkomban dobogott és úgy éreztem, hogy legalább két méterrel szállok a föld felett karjai között.

Március

A nap sugarai halványan törtek utat maguknak az ablakon keresztül. Hajam az arcomba lógott, ahogy lehajoltam a földön hagyott kék ingért, majd egy gyors mozdulattal magamra kaptam. Hanyag mozdulatokkal begomboltam, majd megigazítottam és feltűrtem ujjait. Hajamat kihúztam a gallér alól és az ajtó felé lépkedtem lábujjhegyen, közben futva a tükörbe pillantottam. Arcomról sugárzott a boldogság, szemeim csillogtak és bőröm alig, éppen hogy ki volt pirosodva.

Fejemet elfordítottam, kezemet halkan a kilincsre helyeztem és csigalassúsággal kinyitottam az ajtót. A folyosón félhomály volt, talpam alatt jéghideg volt a padló és a harmadik lépés után belegondoltam, hogy jobb lett volna a puha ágyban maradni, nyakig betakarózva. De ennek ellenére tovább lépdeltem egészen a konyháig. Szélesen elmosolyodva dőltem az ajtó keretének és keresztbefontam karjaimat mellkasom előtt. Telitalálat.

Harry halkan dúdolt egy számomra teljesen ismeretlen dalt, miközben a tűzhely előtt szorgoskodott. Haja össze-vissza állt és már a megszokottnál is hosszabb kezdett lenni, és én már a megszokottnál is jobban imádtam így látni őt. Háta csupasz volt, tisztán körvonalazódtak ki izmai, miközben valamit kevergetett a tűzhelyen. Néha a szöveg helyett csak a dal dallamát hümmögte, felismerhetetlen táncmozdulatokkal járt jobbról-balra az apró konyhában. Elővett két bögrét és a pultra tette, a tűzhelyről leemelte az ütött-kopott teás kannámat és szinte abban a pillanatban felszisszent. Nem tudtam visszafogni hirtelen feltörő nevetésemet, amire azonnal hátra fordult és csillogó zöld szemei egyből enyémekbe vájták magukat. Arcán leplezett sértődöttség volt, közben mégis ott bujkált az a jól megszokott mosoly ajkai szegletében.

-Jó reggelt.- duruzsolta mély és rekedtes hangján, amitől egyből libabőrös lettem. Egy visszafojthatatlan mosoly ült ki arcomra, közben szinte egy másodperc alatt átszeltem a köztünk lévő távolságot és karjai közé rohantam.

Olyan volt, mint egy mágnes, ami minden egyes pillanatban vonzott magához. És minél több időt töltöttem vele, annál nehezebb volt elengedni.

Kezét végigsimította hátamon, majd a fenekembe markolt, mire felnevettem és fejemet mellkasába fúrtam.

-Mit főzöl?- érdeklődtem, de még csak meg se rezzentem, csak kiélveztem minden pillanatát annak, hogy kezei szabadon siklanak végig testemen, egyre jobban szorítva magához.

-Hát, van a mikroban palacsinta.- felelte egy ásítás közben.- Sült szalonna, rántottával… és éppen készül a tea is, csak valaki megzavart.- dörmögte még álmos hangján. Elhúzódtam tőle, és mellkason löktem, mire szélesen elvigyorodott és derekamnál fogva magához húzott és megcsókolt.

Tökéletesebben már nem is indulhatott volna ez a nap.

Mosolyogva húzódtam el tőle, arcán tisztán kivehető volt a csalódottság. Hátat fordítva neki sétáltam a mikrohoz és mikor kinyitottam, nem találtam semmit.

Hangosan felnevetett én pedig egyből felé fordultam. A pultnak dőlt hátával, fejét hátra döntötte és nevetett.

-Megint odaégetted, igaz?- kérdeztem, összefonva karjaimat mellkasom előtt, mire egyből lefagyott arcáról a mosoly.

-Az csak egyszeri eset volt.- válaszolta komolyan és egyből felegyenesedett.

-Persze, majdnem a tűzoltókat kellett hívnunk.- kuncogtam, ahogy visszaemlékeztem a Valentin-napi reggelire, ami egy füstös konyhába és közel egy órás takarításba torkollott, csak mert Harry Styles palacsintát készült sütni, természetesen teljesen sikertelenül.

-Csak féltékeny vagy, mert én jobban értek a főzéshez, mint te.- húzta ki magát büszkén, de hangján tisztán hallatszott, hogy csak szórakozott. Mindenki, aki egy kicsit is ismeri őt, egyből tudná, hogy csak szórakozott.

-Csak rántottát tudsz csinálni, semmi mást!- nevettem fel, mire csuklómnál fogva magához húzott, alsó ajkát beharapva és szélesen mosolyogva.

-Az egész világ tudja, hogy az én rántottám a legfinomabb.- motyogta és ismét megcsókolt.

Ujjaim ezúttal göndör hajába kúsztak és óvatosan meghúzva haját egy mély nyögést váltottam ki belőle. Csípője, aztán mellkasa is teljesen nekem feszült és mire feleszméltem mindkét keze végigsimult combjaimon, majd megragadva őket felhúzta lábaimat dereka köré és a pultra ültetett. A csészék, amiket néhány perce még a pultra helyezett, most zörögve dőltek fel és gurultak egészen a mosogatóig, de ebben a pillanatban, nem érdekelt. Egyedül csak a közelsége és puha ajkainak édes íze volt az egyetlen, ami számított. Kezei csípőmön pihentek, majd lassú, idegőrlő tempóban kezdtek egyre feljebb csúszni az ingje alatt, amit még akkor kaptam magamra, mikor felébredtem. Éreztem, hogy bőröm egyre libabőrösebb lesz érintésétől és ajkaim egyre többet és többet akarnak tőle.

De ahogy ujjai az első gombot kigombolták, ismerős dallam zengte körbe a lakást és Harry abban a pillanatban elhúzódott tőlem és fejét vállamba fúrta. A zene nem maradt abba, töretlenül csörgött tovább a telefonja, majd hangosan felmorgott és elhúzta fejét vállamtól.

-Nincs telefon…- motyogtam kérlelve nézve rá, de tudtam, hogy ezt az apró egyeszségünket már tegnap eljátszottam. Minden héten volt egy nap, amikor lehetetlen volt minket elérni telefonon… Elrejtőztünk a lakásunkban és kizártunk az életünkből mindent és mindenkit.

-Fel kell vennem, Effy…- felelte, és elsöpörte hajamat arcomból, majd egy gyors csókot nyomott ajkaimra és már a nappali irányába igyekezett.

Csendben, és megcsappant jókedvvel szálltam le a pultról. Egy sóhaj kíséretében vettem le a tűzhelyről a teát, ami már rég kihűlt és elővettem újabb két bögrét. Az egyik, amit fellöktünk apró darabokban hevert a mosogatóban, amit gyorsan össze is szedtem és kidobtam. Megcsináltam a teáinkat és a pultnak támaszkodva és teámat kortyolgatva vártam, hogy visszajöjjön és megreggelizzünk, de nem jött. Az órára pillantva megforgattam a szemeimet és én is a nappali felé sétáltam.

Az ablak előtt sétált fel s alá, kezével idegesen hajába túrt. A nappaliba ajtajában állva néztem végig ismét tele tetovált karján és kidolgozott felsőtestén, majd arcán, amin most a feszültség volt az egyetlen, amit le tudtam olvasni.

-Nem, nem tudok menni, másfél napja se vagyok Londonban… Nem, megértelek, de… Nézd, Ashley… Rendben…- szemöldökét ráncolva beszélt, ajkai egyenes vonalban voltak és szemei sokkal sötétebb árnyalatban csillogtak. Egy hangos sóhaj kíséretében megtorpant és az ablak elé tolt fotelnak támaszkodott. Hajába túrt és ajkait összeszorítva bólintott egyet, miközben a telefon túloldalán beszélő emberre figyelt.- Oké, estére ott leszek.- sóhajtott fel megint és kinyomta a telefont.

Ismét egy sóhaj hagyta el a száját és telefonját lustán a kanapéra dobta, arcára teljes fáradtság ült ki. Felnézett és abban a pillanatban tekintetünk összetalálkozott, kezeivel térdére támaszkodott és fejét jobbra-balra ingatva nézett rám bocsánatkérően.

-Csak most jöttél.- motyogtam magam elé nézve, újra felkészülve a búcsúra.

Csak az volt az egyetlen probléma, hogy már torkig voltam a búcsúkkal, az éjszakai telefonhívásokkal és a külön töltött napokkal. Volt egy lakásunk, újra teremtettünk egy közös életet és kezdett sok lenni minden felhajtás és ingázás a különböző országok között.

-Egy órán belül a reptéren kell lennem, Elizabeth.- ingatta utoljára fejét és mély lélegzetet vett, majd felegyenesedett.

-Még szép, hogy ott kell lenned.- morogva forgattam meg szemeimet, és meg se várva, hogy a közelembe érhessen, hátat fordítottam neki.

-Effy… Effy!- halkan szólongatott, mégis hangosnak hallatszott a kicsi lakásban és a korai órának köszönhetően. Nem törődtem vele, visszasétáltam a konyhába.

-Effy…- állt meg a konhya ajtóban, miközben én a tűzhelyhez sétáltam. Levettem a polcról egy tányért és raktam egy keveset a rántottából és a szalonnából. Mindvégig éreztem Harry tekintetét a hátamon.

-Csomagolj, Harry. Még a végén lekésed a géped.- mondtam hidegen, miközben teletöltöttem a teásbögrémet és azt megfogva a tányérral együtt a konyhaasztalhoz sétáltam, még csak Harryre se nézve.

-Ez az életem, Effy. A munkám… nem mondhatok nemet, én…- magyarázta és közelebb lépett, de ahogy felnéztem rá és tekintetünk összetalálkozott, megtorpant.

-Torkig vagyok az életeddel!- emeltem meg a hangomat és éreztem, ahogy könnyek kezdik szúrni szemeimet, de amilyen gyorsan csak tudtam, elnyeltem őket.- Két napja se vagy itthon, Harry. Sose tudod, mikor jössz… Sose tudod, mikor mész legközelebb.- soroltam.- Istenem, van, hogy azt sem tudom, hogy vajon a világ melyik részén vagy.- nevettem fel keserűen és a fejemet ingattam.

-El kell fogadnod, hogy-

-Persze, tudom, menj csak.- intettem kezemmel az ajtó felé.- Kezdjünk mindent újból, rójuk a végeláthatatlan köröket, kövessük el ugyanazokat a hibákat, Harry.- fintorogtam és próbáltam minél jobban elrejteni kétségbeesettségemet is, hogy megint itt hagy.

-Ez nem ugyanaz, Effy.- rázta fejét és őszintén pislogott rám.

-Ki az az Ashley?- kérdeztem hirtelen, mire szája egy észrevehetetlen pillanatra tátva maradt, majd megköszörülte torkát.- Vagy Kendall…- nevettem fel cinikusan és eszembe jutott még egy név.- Már csak Taylor kéne, esetleg még Natalie és teljes lenne a paletta, nem gondolod?- nevettem keserűen, miközben szeme kezdett egyre sötétebb lenni és állkapcsa megfeszült az idegességtől.

-Gyerekes vagy.- ennyit mondott csak, és sarkon fordult, megcélozva a hálószobát.

Nem tudtam ülve maradni. Nem mondhat csak ennyit, nem mehet el csak úgy és főleg nem úgy, hogy még két napja sincs itthon.

Felpattantam a székről és követtem. Mikor beértem a hálóba, Harry már fel volt öltözve és az ágyon már ott volt a megszokott barna bőrönd, amiben szinte csak fekete ruhadarabok pihentek, néhány szürkés pulóver és Harry éppen egy piros kockás inget szorongatott kezében.

-Mennyi időre mész?- kérdeztem halkan, a szoba másik végében állva.

-Nem tudom.- válaszolta, kerülve pillantásomat. Ingjét a bőröndbe tette, majd egy újabbat vett elő szekrényéből és ugyanúgy elrakta azt is.

-És velem mi lesz, hm, Harry?- kérdeztem, egyre inkább éreztem a dühöt és a tehetetlenséget, ami végigjárta a testem.

-Oh, szóval ez a bajod.- nevetett fel cinikusan, és idegesen bevágott egy farmernadrágot a bőröndbe.- Te… te maradsz itthon, a nyugalomban, míg én…

-Hát akkor ne menj! Ha annyira fárasztó, ha annyira nem tetszik, mondj végre egyszer nemet, az isten szerelmére!- kiáltottam el magam. Harry idegesen becsapta bőröndjét és összecipzárazta. Homloka egyre ráncosabb lett, nyakán tisztán kivehető volt az ér, ami csak akkor bukkant elő, mikor ideges volt és szemei szikrákat szórtak.

-Ez az életem, Effy! Ha nem tetszik, akkor elmegyek, de kérlek, most közöld velem, hogy akarsz e az életedben vagy sem!- kiáltotta ő is és megragadva bőröndjét indult el.

-Különben, elhagysz?- kérdeztem, ajkaim egy pillanatra résnyire nyitva maradtak a meglepettségtől. Harry után sétáltam, aki megtorpant a kérdésem után egyből és felém fordult. A bőrönd hangosan koppant a padlón, szemei csak engem néztek.

-Szeretnéd, ha elhagynálak?- kérdezte, kíváncsian várva a válaszomat.

-Ha elakarsz hagyni, hagyj el!- kiáltottam vissza, szinte beleremegve.

-Ha mondod, hogy menjek el, én elmegyek.- tette csípőre kezét, összevont szemöldökkel állt előttem és szemei enyémeket vizslatták.

-Hát akkor menj el, ha menni akarsz! Gyerünk, menj már!- szinte már sikítottam, az idegeimen táncolt a viselkedése.

-Ne…- morogta, és beharapta alsó ajkát.- Úristen…- dörmögte tovább, szem forgatva. Valamit még mondott, de nem figyeltem rá.

Csak a saját gondolataimat és hangomat hallottam.

-Gyerünk, menj! Viszlát!- emeltem égnek karjaimat és ezzel egy időben Harry is elhallgatott és megragadta bőröndjét.

-Hihetetlen vagy.- és ezzel egy időben hátat fordított nekem és szinte kitépve a bejárati ajtót ment ki a lakásból, majd hangosan becsapta a háta mögött.

Összerezzentem és csendben álltam az ajtóval szemben, Harry ingjében. A kezeim remegtek és tudtam, hogy fölösleges lenne visszatartani a feltörő könnyeimet. Teljesen fölösleges…

De még mielőtt bármibe is belegondolhattam volna, vagy a falhoz vágtam volna egy komplett tányérkészletet a bejárati ajtó ismét kinyílt és göndör fürtökkel találtam szemben magam, és egy zöld szempárral, ami megbánva csillogott. Csizmájának kopogása visszhangzott a falak között, ahogy egyre gyorsabban jött és ahogy karjai derekam köré csúsztak, úgy folyt le az első könnycsepp az arcomon és temettem vállába fejem, ahogy magához húzott. Kezét végigsimította hajamon én pedig fejemet felemeltem és ajkai abban a pillanatban enyémekhez nyomódtak és szinte az örökkévalóságig csókoltak egyre mélyebben és szenvedélyesebben.

-Ne haragudj.- motyogta ajkaimra, majd tovább csókolt, még erősebben húzva magához.

-Te ne haragudj.- motyogtam és belemarkoltam göndör hajába.

-Sajnálom… sajnálom, szeretlek.- motyogta szinte kétségbeesetten, ahogy most már csak apró csókokat nyomott ajkaimra és túrt bele hajamba.

-Én is szeretlek.- válaszoltam és ismét elvesztem forró ölelésében, amit újra napokig nélkülöznöm kell.

Utáltam, ha búcsúznunk kellett.

Sziasztok!

Köszönöm, hogy annak ellenére, hogy ennyit váratlak titeket, mennyien írtok és olvassátok a történetet! Imádlak titeket! 

És figyelem, figyelem.... vészesen közeleg a vége, ami egyszerűen hihetetlen!

Tumblr-en elértek, és figyeljétek a chatet, ott fogom írni, kb. mikor érkezik a friss!

Addig is jó nyarat, jó olvasgatást és bármit, amit ezekben a napokban műveltek! :)

53. Fejezet - Részlet

A nap sugarai halványan törtek utat maguknak az ablakon keresztül. Hajam az arcomba lógott, ahogy lehajoltam a földön hagyott kék ingért, majd egy gyors mozdulattal magamra kaptam. Hanyag mozdulatokkal begomboltam, majd megigazítottam és feltűrtem ujjait. Hajamat kihúztam a gallér alól és az ajtó felé lépkedtem lábujjhegyen, közben futva a tükörbe pillantottam. Arcomról sugárzott a boldogság, szemeim csillogtak és bőröm alig, éppen hogy ki volt pirosodva.

Fejemet elfordítottam, kezemet halkan a kilincsre helyeztem és csigalassúsággal kinyitottam az ajtót. A folyosón félhomály volt, talpam alatt jéghideg volt a padló és a harmadik lépés után belegondoltam, hogy jobb lett volna a puha ágyban maradni, nyakig betakarózva. De ennek ellenére tovább lépdeltem egészen a konyháig. Szélesen elmosolyodva dőltem az ajtó keretének és keresztbefontam karjaimat mellkason előtt. Telitalálat.

Harry halkan dúdolt egy számomra teljesen ismeretlen dalt, miközben a tűzhely előtt szorgoskodott. Haja össze-vissza állt és már a megszokottnál is hosszabb kezdett lenni, és én már a megszokottnál is jobban imádtam így látni őt. Háta csupasz volt, tisztán körvonalazódtak ki izmai, miközben valamit kevergetett a tűzhelyen. Néha a szöveg helyett csak a dal dallamát hümmögte, felismerhetetlen táncmozdulatokkal járt jobbról-balra az apró konyhában. Elővett két bögrét és a pultra tette, a tűzhelyről leemelte az ütött-kopott teás kannámat és szinte abban a pillanatban felszisszent. Nem tudtam visszafogni hirtelen feltörő nevetésemet, amire azonnal hátra fordult és csillogó zöld szemei egyből enyémekbe vájták magukat. Arcán leplezett sértődöttség volt, közben mégis ott bujkált az a jól megszokott mosoly ajkai szegletében.

-Jó reggelt.- duruzsolta mély és rekedtes hangján, amitől egyből libabőrös lettem. Egy visszafojthatatlan mosoly ült ki arcomra, közben szinte egy másodperc alatt átszeltem a köztünk lévő távolságot és karjai közé rohantam.

Sajnálom sajnálom sajnálom!

De egy-két napot várnotok kell még a teljes részig! :( Viszont úgy éreztem, hogy muszáj ma valamit hoznom nektek, túl régóta váratlak titeket... Szóval kitartást, kitartást... Rajta vagyok az íráson! :)

Ja és mielőtt elfelejteném, bár kétlem... Bárki, aki olvassa ezt, és ott lesz a pénteki koncerten Bernben, érezze jól magát helyettem is! Hihetetlenül bosszantó, hogy dolgoznom kell aznap este és idén is lemaradok a koncertről. 

52. Fejezet - "Mindig is ő lesz az egyetlen"

-Szia.- köszöntem vissza, szinte suttogva.

Nem értettem, hogy került ide. Napok óta nem jelentkezett, nem is érdeklődött felőlem, és hirtelen itt áll az éjszaka közepén a kapu előtt, rám várva.

-Sajnálom, hogy nem vettem fel a telefont… a dolgok egy kissé… felpörögtek.- mosolyodott el, mély és rekedtes hangja zene volt füleimnek. Egy életen keresztül tudtam volna hallgatni, ahogy beszél.

Értetlenkedve néztem vissza rá, mindketten pár lépésnyire álltunk egymástól de egyikünk sem mozdult. Én nem mertem, félve attól, hogy bármelyik percben feladják a küzdelmet remegő térdeim… Harry pedig, mintha földbegyökerezett volna, megkövülten állt ugyanott, ahová pár perce határozatlanul lépett.

-Szóval…

-Szóval…- mondtuk egyszerre, mire mindketten zavartan elnevettük magunkat. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Fogalmam sem volt, mi tévő legyek. Leginkább egy első randis tizenévesnek éreztem magam ebben a pillanatban… kételyek között ingadozva, teljesen tanácstalanul állva az álom pasi előtt.

-Előbb te.- fejével biccentett egyet és visszafojtott egy széles vigyort.

Mély lélegzetet vettem, és Harry mögé néztem, a bejárati ajtóra.

-Szeretnél feljönni?- kérdeztem bátortalanul, de már nem először.

-Persze.- bólintott szinte egyből és odébb állt, hogy el tudjak sétálni mellette, és kinyissam az ajtót. Kezemben zörgött a kulcs, ahogy próbáltam egyből betalálni a zárba, természetesen sikertelenül.

-Szóval, ez lenne az.- sóhajtottam fel, mikor beléptünk a lakásba, ahol síri csend honolt.- Tudom, nem akkora mint a londoni, de megteszi.- vontam vállat, miközben Harryt figyeltem, aki nem is zavartatva magát sétált körbe a nappaliban és a konyhában, forgolódva, hogy mindent szemügyre vehessen. Én közben csomagjaimat a hálószobába vittem, majd Harry után sétáltam. A nappali közepén állt, kezeit farmerjának zsebébe dugta. Egy egyszerű, szürke hosszú ujjú volt rajta, aminek ujjait feltűrte. Csizmája kopogott, mikor ide-oda toporgott, részletesen szemügyre véve mindent.

-Szép lakás.- mosolyodott el visszafogottan és lehuppant a kanapéra.

A szívem megállás nélkül őrült tempót diktált a mellkasomban. Mégis hogy jutottunk el idáig? Reggel még Holmes Chapelben beszélgettünk egy kávézóban, teljesen sablonos dolgokról, most pedig itt vagyunk. A lakásomban. Mindketten.

Levert a víz, miközben tehetetlenül álltam még mindig ugyanott, miközben Harry kényelembe helyezte magát.

-Kérsz egy teát, kávét? Talán van még egy kis romlott tej is a hűtőben…- gondolkoztam el, közben Harry jóízűen felnevetett és fejét jobbra-balra ingatta.

-Nem, köszönöm.- felelte, mikor nevetése csillapodott, ami egészen idáig bezengte az egész lakást. Órájára pillantott, majd zöld szemei enyémekbe mélyedtek, arca ezúttal már komor volt.- Tényleg csak pár percre ugrottam fel… Indulnom kell.- szemei egy pillanatra sem  hagyták el pillantásomat.

Arcán átfutott ugyanaz az arckifejezés, ami napok óta ott volt… A sajnálat, a bánat, a gyász és az együttérzés. Ő volt az egyetlen, akitől elviseltem mindezt. Mindig is ő volt, mindig is ő lesz az egyetlen.

Megértőn bólintottam és összeszorítottam ajkaimat. Éreztem, hogy pillantásától szemeim könnybe lábadtak. Szinte az egész napot végigvészeltem pityergés, vagy pár kósza könnycsepp nélkül, erre tessék. Itt állok teljesen tehetetlenül a nappali közepén, visszafojtva könnyeimet, Harry nézésétől.

Mikor fejemet elfordítottam és halkan szipogtam egyet, még mindig küszködve a kitörni készülő sírással, Harry felpattant a kanapéról és hozzám sétált. Puha és óriási keze égette arcomat, mikor bőrünk összeért, fejemet maga felé fordította, szemei ide-oda cikáztak arcomon, aggódva kémlelve minden egyes vonásomat.

-Minden rendben lesz.- suttogta. Hangja lágy volt és gyengéd, szívem óriásit dobbant, ahogy hüvelykujja gyengéden végigsimult szemem alatt bőrömön. Mozdulatát megismételte többször is, mígnem viszonylag lenyugodtam és az egyedüli dolog, amire koncentrálni tudtam, mélyzöld szeme volt és rózsaszín ajkai, amik csábítva nyíltak szét.

Erőtlenül bólintottam és kezemet csuklójára tettem, hogy megszakítsam a kapcsolatunkat, ami kezdett egyre inkább frusztrálni… Képtelen voltam ésszerűen gondolkozni, mikor egyre jobban a közelembe került. De Harry keze nem mozdult, ahogy az enyém se. Megkövülten álltunk mindketten egymásba kapaszkodva és szótlanul figyelve a másikat.

-Köszönöm, hogy velem voltál.- sűrűn pislogva néztem arcát, majd szemeit. Éreztem, hogy egyre inkább kezdenek könnyekkel gyűlni szemeim és már a torkom is kapart, az arcom pedig égett, ahogy minden erőmmel azon voltam, hogy ne roppanjak össze megint.

Csak Harry tartott egyben, ahogy kezei óvatosan és törődve értek bőrömhöz, minden egyes mozdulata arról árulkodott, hogy valóban érdekelte, mi van velem. De vajon van még remény arra, hogy annyira szeressen engem, mint én őt?

A kérdést amilyen gyorsan tudtam, elhessegettem gondolataim közül és csak smaragdzöld szemeit figyeltem, ahogy újra és újra végignéznek arcomon.

-Erre vannak a barátok.- felelte pár perccel később, mély hangján.

Halványan elmosolyodtam, miközben legbelül még jobban összeroppantam.

-Sajnálom, ha nagy a rendetlenség.- mosolyodtam el bocsánatkérően, mikor beengedtem Harryt is, és becsuktam az ajtót. Mély lélegzetvételek közepette vettem le kabátomat és egy szempillantás alatt megváltam csizmámtól. Közben Harry ugyanezt tette. Kabátját az enyém mellé akasztotta és csizmáját csak lazán lerúgta lábairól. Szemrebbenés nélkül sétált be a nappaliba, én pedig a konyhába indultam, felrakni a tűzhelyre egy kanna vizet. Minden egyes porcikám egy forró bögre tea után sóvárgott, és természetesen szándékomban állt minél jobban húzni az időt. Fejemben szüntelenül csak az az apró cetli járt és az üzenet, ami rajta állt.

-Én is kaphatok egyet?- Harry hangja hátam mögött felcsendült. Egy pillanatra összerezzentem, vállam fölött hátrapillantottam. A konyhaajtóban állt, a falnak támaszkodva, kezeit összekulcsolta mellkasa előtt és úgy figyelt engem.

-Persze.- feleltem remegő hangon és a szekrényhez sétáltam két bögréért.

Miután a víz is felforrt elkészítettem a teáinkat. Mindketten pontosan ugyanúgy szerettük, amit muszáj volt egy másodpercre megmosolyognom magamban. Harry tekintetét végig éreztem hátamon, miközben a konyhában voltunk, majd miután sarkon fordultam, a bögrékkel a kezemben, az egyiket elvette tőlem mosolyogva és a nappaliba sétáltunk mindketten. Leült a kanapé szélére, gőzölgő bögréjét az asztalra tette. Követtem mozdulatait, és én is leültem a kanapé másik szélére. Nem tudom, meddig lehettünk csöndben, figyelve a gőzölgő teákat. Egyedül csak a konyhában kattogó faliórának a hangját lehetett hallani a lakásban és Harry ütemes szuszogását. Néha-néha félve pillantottam rá, térdein könyökölt és kezét tördelte. Feszült volt, ezt összeszorított állkapcsa is alátámasztotta én pedig minél több pillantást loptam felé, annál inkább érdekelt, mégis mit csinál itt az éjszaka közepén.

Megelégelve hallgatását, ismét kezembe vettem teámat, ami egy kissé már kihűlt. Aprókat kortyolgattam belőle, majd egy hangos sóhaj kíséretében felhúztam térdeimet mellkasomhoz és hátamat a kanapé kartámlájának döntöttem. Teljesen Harry felé voltam fordulva, amit ő a szeme sarkából észre is vett és végre ő is felém fordult, pillantásunkat összezárva.

-Mi a baj, Harry?- kérdeztem halkan, bögrémet jobb térdemre támasztottam, tekintetem egy pillanatra sem eresztette szabadon közben Harryt.

Mély lélegzetet vett és kényszeredetten elmosolyodva a hajába túrt, fejét alig észrevehetően megrázta. Gondolatok milliói pöröghettek végig fejében, közben mégis teljesen szótlan volt.

-Egy időre elutazom.- bukott ki belőle végül, most engem hagyva szótlanul.

Hiszen csak most jött vissza. Alig pár hónapja része rendesen az életemnek megint, és most… elutazik?

Homlokráncolva néztem rá, míg ő arcomat tanulmányozta óvatosan.

-De hiszen…- kezdtem bele, de nem találtam a megfelelő szavakat.- Hova? Mikor?- buktak ki belőlem a kérdések és képtelen voltam elrejteni csalódottságomat és a kétségbeesettséget, ami hozzá párosult.

-Los Angelesbe és… most.- az utolsó szót suttogta, szemei megcsillantak és megtörte pillantásunkat.

-Most?- kérdeztem lélegzet elakadva.

Bögrémet letettem az asztalra és felpattantam a kanapéról. Tehetetlenül hajamba túrtam, Harry szemei félve követték mozdulataimat.

-Minden barátom odaát van, Liam is egy hét múlva oda repül és… Több rendezvény is van, amin ott kell lennem.- rántotta meg vállát és ő is felkelt a kanapéról, egy lépést téve felém.

Minden barátja odaát van…

Legszívesebben eldobtam volna minden maradék méltóságomat és térden kúszva könyörögtem volna neki, hogy maradjon. Hogy ne utazzon el, hogy addig maradjon, ameddig csak tud és felejtsen el mindent. De egy részem rájött – amelyik próbálta reálisan felfogni a dolgokat -, hogy már nem szeret. És ebben mindketten ugyanolyan hibásak vagyunk. Így hát lenyeltem minden reményvesztett gondolatomat és összeszorítva ajkaimat, bólintottam.

-Rendben.- hangom viszont nem ezekről árulkodott, szinte az első hang után megremegett és éreztem, hogy szinte lángol az arcom az elfojtott érzelmektől.

-Effy…- fejét oldalra billentette és szinte teljesen elkínzott arccal lépett még egyet, immáron alig pár centire állva tőlem.

-Menj…- nyögtem ki alig hallhatóan, mikor ujjai elsöpörtek egy kósza tincset arcomból. Utáltam, hogy szerettem ezt az apró mozdulatát.

-Muszáj mennem.- suttogta és vészesen közel hajolva hozzám nézett szemeimbe.

Ajkaim szétnyíltak és szívem a torkomban dobogott, ahogy lélegzete az arcomnak csapódott.

-Hát akkor mire vársz?- kérdeztem remegő hangon és összeszedve minden erőmet, egy lépést tettem hátra, kicsúszva érintéséből. A bőröm fázott, ahol előtte kezei voltak és szinte abban a percben megbántam ezt a lépésemet.

Lesütötte szemeit és megint hajába túrt, elrendezve rakoncátlan tincseit.

-Minden nap hívni foglak.- nézett vissza szemeimbe és a mellkasom összeszorult a szavak hallatán.

Mintha visszacsöppentem volna egy évvel ezelőttre.

Szemeim azonnal a nyakában lógó nyakláncra tévedtek, amit még én adtam neki… de most, volt még rajta valami. Egy kulcs…

-Effy…- hangja zökkentett vissza a jelenbe és szinte sértve néztem rá.

-Nem kell, Harry.- hangom hihetetlenül gyenge volt.

Nem akartam többé, hogy sajnáljon, vagy hogy üres ígéreteket tegyen, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, hiába vágytam mindezekre. Nem volt szükségem még egy sebre és a többit sem állt szándékomban felszakítani.

Meglepve nézett rám, szemei alig észrevehetően szétnyíltak és ajkai egyenes vonalban maradtak, most meg se próbálkozva a mosolygással.

-De kell. Vissza fogok jönni, Elizabeth… Időt adok neked, nekünk.- bukott ki belőle hirtelen minden és tett felém újra egy lépést, ujjait göndör hajába akasztva, egy másodpercre sem hagyva őrizetlenül szemeimet.

-Időt? Mégis mire adsz időt, Harry?- ráncoltam homlokomat ismét és próbáltam menekülni előle, de lábaim földbe gyökereztek.

Mély lélegzetet vett és megnyalta alsó ajkát, keze ismét arcomra siklott, apró köröket rajzolva bőrömön ujjával.

Nem válaszolt a kérdésemre, helyette csak szemeimbe nézett szótlanul, egy apró mosollyal szája szélén. És ekkor megértettem.

-Néha csak azt kérdezgetem magamtól, miért gondolok még mindig rád. Ránk. De aztán megértem. Belevájtad magad minden gondolatomba, örökre. Azok az átkozott szemeid mindent megváltoztattak, és azóta egy árva pillanatra se enyhült a szerelmem irántad.- mindkét keze arcomon volt, szinte lángra lobbantva bőrömet. Nehezen vettem levegőt és esküszöm, hogy a szívem megállt egy percre, ahogy ajkai hihetetlenül közel kerültek enyémhez, de nem értek hozzám. Orra súrolta enyémet és zöld szemei csillogva néztek szemeimbe. Kezeim remegve nyúltak felé. Jobb kezem mellkasán pihent, míg másikat óvatosan végigsimítottam vállán egészen a tarkójáig, majd egy jóleső sóhaj kíséretében beletúrtam hajába. Testem aprón közeledett még jobban övéhez. Meg akartam csókolni, el akartam felejteni mindent… Új kezdetet akartam és ez tökéletes pillanat volt hozzá. De velem együtt mozgott, és elhajolt csókom elől. Értetlenkedve néztem rá.

-Mennem kell, Effy.- suttogta erőtlenül és fülem mögé tűrt egy tincset.

Megkövülten néztem rá és minden feltámadt örömöm egy szempillantás alatt elszállt. Hogy is hihettem a tökéletes újrakezdésben?

-Ne menj.- hevesen ráztam fejemet jobbra-balra és kétségbeesetten kapaszkodtam meg karján pólójába.

Vicces, hogy meg tudnak fordulni a dolgok néhány perc alatt.

De ahelyett, hogy válaszolt volna, mellkasához vont és szorosan karjaiba zárt. Kezeim automatikusan kúsztak nyaka köré, fejemet mellkasába fúrtam. Nem tudom, meddig állhattunk ott, meddig hallgathattam hevesen dobogó szívének hangját és szuszogását. De az örökkévalóság se lett volna elég idő, amit a karjai között tölthetek.

-Kérlek ne menj. Ne most. Ne így.- suttogtam mellkasának és karjai eresztettek szorításából, míg nem teljesen elengedtek. Jobb kezével hajamba túrt, ismét fülem mögé tűzve egy tincset és hirtelen tűzforró ajkai enyémeknek nyomódtak. Nem volt mély csók, nem volt szenvedélyes, nem volt nyálasan romantikus. Csupán csak puha ajkai enyémeken pihentek. Egy ígéret volt… hogy ezúttal tényleg minden rendben lesz.

Éreztem, hogy könnyek marják szemeimet, mikor elhúzódott tőlem és még utoljára végigsimította ujjait arcomon.

-Szeretlek.- suttogtam erőtlenül és homlokomat övének döntöttem még egy utolsó pillanatra.

-Én is szeretlek.- felelte elmosolyodva és ajkai épphogy súrolták megint enyémeket.

Nem értettem idegőrlő játékát, de valamiért tetszett. Nem siette el a dolgokat és én sem akartam.

Még néhány lopott csók és apró érintés után már a bejárati ajtóban találtam magam, figyelve ahogy Harry magára kapja csizmáit és kabátját. Most sem csókolt meg, ismét csak puha csókokat hagyott bőrömön, ahol csak ért.

Nyakláncánál fogva húztam magamhoz még egy utolsó csókért. Éreztem, ahogy szélesen elmosolyodott, mikor ajkaink összeértek, de most, nyelvével hirtelen végigszántotta alsó ajkamat ami egyből szétnyílt. Éreztem, hogy pillangók milliói kelnek életre a hasamban és kezeim azonnal nyaka köré fonódtak, még közelebb húzva őt magamhoz.

Sziasztok!

El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy megint ennyit várattalak titeket! De mint mondtam, nincs már annyi időm az írásra, mint eddig, de mindig próbálok rá időt szorítani... 

Nem tudok konkrét időt mondani, mikor kerül fel a következő a jövő héten. Figyeljétek oldalt a chatet, írok amint körvonalazódnak a dolgok :D

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket és a végtelen türelmeteket, és természetesen a több, mint 70.000 oldalmegjelenítést! Sosem gondoltam volna, hogy összejön ennyi! Imádlak titeket és jó olvasgatást és kellemes nyári szünetet! :D