41. Fejezet - "De persze semmi sem tart örökké."

.:Harry szemszöge:.

Abban a pillanatban megbántam minden egyes szavamat, ahogy elhagyták a számat. Hiba volt megemelni a hangomat és azokat a szörnyű dolgokat mondanom neki, de mint mindig most is győzött a megsebzett egóm és rajta csattant minden sérelmem. Arra kért, hogy hagyjam őt én pedig megígértem neki, hogy sose kerülök többet az útjába. De miért olyan nehéz ezt mégis betartani?

Szemeim az ajkain pihentek, ahogy résnyire nyitva voltak és szaporán szívta ki-be köztük a levegőt. Gyáva voltam a szemébe nézni, túl gyáva voltam szembenézni a könnyekkel, amik a szemét áztatták és amik számomra rejtélyt jelentettek. Nem jött el és én hiába vártam rá… de akkor mégis miért sír? Miért érdeklik ennyire azok a baromságok, amiket a fejéhez vágok csak azért, hogy minél előbb ott hagyjon és ne kelljen türtőztetnem magam?

Minden perc, amit a közelében töltök egy örökkévalóságnak tűnik, mert nem érinthetem meg. Mert nem mondhatom neki azokat a dolgokat, mint azelőtt… nem ölelhetem át, vagy söpörhetem el az arcába lógó tincseket, amik most is eltakarják a gyönyörű arcát.

-Kérlek add vissza a kulcsomat.- hangja megremegett ahogy gyengén megszólalt, küszködve a könnyekkel. Mindenem belesajdult ebbe az egy mondatba, szemeim egyből tekintetét keresték de lesütött szemekkel állt előttem. Borzasztóan sebzettnek és törékenynek látszott, és tudtam jól, hogy ez az egész az én hibám.

És ez volt az. Ez volt a vége mindennek.

A kezemben lévő üveget letettem a földre, zsebemből pedig előhúztam a kulcscsomómat amin összesen három kulcs volt. Egy a mostani lakásomhoz, egy a házhoz, Holmes Chapelben… és az utolsó, Effy lakásához… az egyetlen otthonomhoz.

A kulcsot felé nyújtottam és megköszörültem torkomat, felhívva a figyelmét. Még mindig nem nézett az arcomra, keze óvatosan húzta ki szorításomból a kulcsot, figyelve rá, hogy még véletlenül se érjen hozzám. Pedig ha tehettem volna, már térden állva könyörögtem volna neki, egyetlen kósza érintésért.

És ahogy elvette a kulcsot már sarkon is fordult. Fejét a padló felé függesztette, pulóverének ujjával törölte meg arcát és rohamozott léptekkel menekült előlem minél messzebb. Ahogy álltam a folyosó közepén, mély lélegzetvételek közepette, rájöttem, hogy én vagyok a legnagyobb barom a világon.

Gondolkodás nélkül siettem utána, magam mögött hagyva minden ígéretemet. Szükségem volt rá, szükségem volt még egy utolsó pillanatra mielőtt végleg hagyom elszaladni. Szinte sóvárogva nyúltam karjai után és mintha hangja elcsuklott volna a sírástól. Törékeny karja szinte égett a szorításom alatt, testét egy szempillantás alatt fordítottam magam felé és hezitálás nélkül nyomtam ajkaimat övéinek. Remegve fújtam ki a levegőt és megnyaltam alsó ajkát, ami által szétnyíltak ajkai. Pont mint régen, csókunk egyre szenvedélyesebb lett, karjai automatikusan kúsztak végig mellkasomon, vállamon, nyakamon, majd az egyikkel a tarkómnál kunkorodó tincseimet markolta meg, míg másikkal gyengéden túrt bele hajamba, még közelebb húzva engem magához. Kezeim derekán pihentek, néha fel-felkúszva oldalához. A szívem szinte már kitört a mellkasomból és lemerem fogadni, hogy ezt ő is érezte, ahogy a testünk összesimult. Ujjai erősebben húzták meg hajamat, ezzel egy hangosabb nyögést váltva ki belőlem, a csókunk egy pillanatra se szakadt meg. Egy életen át így maradtam volna vele.

Ujjai cirógatva kúsztak végig arcomon és a nyakamon, megbizseregtetve bőrömet. Keze vállamra kalandozott, másikkal ismét erősen hajamba túrt, mellkasunk összesimult. Kezeimet combjaira csúsztattam, finoman megmarkolva őket.

-Ugorj.- morogtam az ajkaira és ő egyből elrugaszkodott a földtől. Lábai szorosan kulcsolódtak össze derekam körül, hátát a falnak döntöttem. Kezeim a csípőjén pihentek, majd felcsúsztattam őket pólója alá. Vajon ő is érezte, hogy izzik a bőröm? Vajon ő is érezte, hogy ez nem egy egyszerű csók, amit a veszekedésünk váltott ki belőlem?

Halk sóhaj hagyta el a száját, mikor ajkaimat végigvezettem állán és a nyakán, kezeim szüntelenül simogatták puha bőrét a pólója alatt. Lábait összekulcsolta és még közelebb húzott magához, kezei erőtlenül túrtak bele újra és újra a hajamba miközben apró, nedves csókokat hagytam ott a bőrén.

-Harry…- sóhajtott fel ismét és kezeit arcomra vezette. Fejemet felé fordította és egy pillanatig a szemembe nézett.

A szívem egy másodpercre megállt, ahogy a fejemben végigözönlöttek a lehetőségek, amik történhetnek a következő percekben. Biztos voltam benne, hogy ellök magától és ismét magamra hagy, de egy cseppet sem számítottam arra, amit valójában csinált. Most ő volt az, aki megcsókolt és egy megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem. Az ajkaink tökéletes szinkronban mozogtak és ha eddig nem is, de most már teljesen biztos voltam benne, hogy minden egyes porcikánk összeillik. Kezem felcsúszott egészen a melléig és belemosolyogtam csókunkba, mikor mély lélegzetet vett, de egy percre se szakadt el ajkaimtól.

De persze semmi sem tart örökké.

Effy kezei vállamnál fogva toltak el magától és lábait a földre tette mikor lépteket hallottunk. Pulóverét lejjebb húzta és szemeit lesütve figyelte a padlót, miközben Caroline közeledett felénk döbbent arckifejezéssel.

Remek, jobbkor nem is időzíthetett volna.

-Harry drágám, téged kerestelek már mindenütt.- mosolyodott el, a helyzet ellenére. Effy felkapta fejét és több érzés is végigsöpört arcán, egyiket sem tudtam volna felismerni. Elakartam neki mondani, hogy minden amit a csók előtt mondtam baromság… De Caroline egy tapodtat sem mozdult, Effy pedig kínosan járatta a szemét köztem és Caroline között.

-Holnap lesz egy ruhapróbátok, kérlek most az egyszer ne késs el.- mosolygott rám, de bennem egyre jobban nőtt a pánik, hogy Effy bármelyik percben elmehet.

-Oh, azt hiszem én… jobb ha megyek.- és tessék. Effy megköszörülte torkát és kerülve pillantásomat indult el a folyosón. Caroline még utána szólt, hogy maradhat, de mint mindig… most is elsétált.

.:Effy szemszöge:.

-Effy… Effs!- lóbálta kezeit Niall a szemem előtt.

A parkolóban álltunk, szemeim megállás nélkül Harryt figyelték, ahogy Prestonnal szórakozik. Már rég besötétedett, az egész napot az arénában töltöttük. Amennyire tudtam, kerültem Harry pillantását és jelenlétét. Még mindig szédelegtem a délutáni veszekedésünktől és az utána lévő csókunktól. A szavai és a tettei teljesen ellentmondanak egymásnak és a fejem lassan kezd belesajdulni az állandó hangulatingadozásaiba.

-Igen?- kérdeztem, most már Niall kék szemeibe nézve. Fejét rázva mosolyodott el rajtam.

-Ma is nálunk alszol?- kérdezte, pulcsijának zsebébe dugva kezeit. A kapucni a fején volt, ide-oda lépkedett és dülöngélt miközben a válaszomra várt. Határozottan fázott, amit nem csodálok. Fekete kosaras rövidnadrág volt rajta fekete pulcsival, a lábai szinte már kékre fagytak pedig csak öt perce állunk a parkolóban, Paulra várva.

-Szerintem…

-Harry!- egy ismerős női hang csendült fel és egyből felé fordultam.

Natalie volt az, széles mosollyal arcán sétált Harry felé aki ugyanúgy felkapta fejét neve hallatán akárcsak én. Szemeim követték, ahogy Natalie boldogan nevetve öleli meg Harryt, karjai körbefonják nyakát majd kezei beletúrnak hajába és a következő pillanatban megcsókolja.

Amilyen gyorsan tudtam, elkaptam fejemet felőlük és visszanéztem Niallre, aki halványan elmosolyodott de inkább volt nevezhető vicsorgásnak amit művelt.

-Szerintem hazamegyek.- nyögtem ki végül, mikor megtaláltam a hangomat és pislogtam párat, elnyomva könnyeimet. Túl sok ez nekem mára, kezdem magam kifejezetten szánalmasnak érezni a folytonos sírástól.

-A Funky Buddhában voltak tegnap este és-

-Nem érdekel!- vágtam szavába a kelleténél nyersebben. Mély lélegzetet vettem majd kifújtam és bocsánatkérően néztem rá.- Ne haragudj.- összeszorítva ajkait bólintott és tovább dülöngélt.

Szemeim az aszfaltra irányítottam, minden erőmmel elkerülve, hogy akár egy pillantást is vessek Harryre. Natalie sosem említette, hogy vonzódna Harryhez és egy apró jelét sem mutatta… de ekkor belém ütött a felismerés. Akárhányszor mutatták Harryt és Taylort a tévében, Natalie mindig tett valami csípős megjegyzést. És én voltam olyan bolond, hogy meséltem neki rólunk, de ennek ellenére is, most ő az aki mosolyogva bújik hozzá. És nem én.

Eleanor szemei bocsánatkérően néztek rám, mikor kiértek a többiek is a parkolóba. Eltátogott nekem egy „sajnálom”-ot, én pedig aprót bólintottam. Tudom, hogy ezért volt olyan furcsa reggel, mikor megemlítettem Nataliet. Valószínűleg az egész éjszakát Harryvel töltötte és ezért nem jött be reggel. Eleanor csak meg akart kímélni még egy sebtől.

Én pedig egy címeres idióta voltam, amiért hagytam, hogy Harry az ujjai köré csavarjon, annak ellenére, amiket a fejemhez vágott.

Milliószor kúsznék vissza a térdeimen Taylorhoz, minthogy még egyszer elkövessem ugyanazt a hibát! Hallottam a gúnyos nevetését és a szánalmat a szemében, de a következő pillanatban már csak a sóhajok visszhangzottak a fülemben és szinte felgyulladt a bőröm az érintéseinek helyén.

-Hazavigyünk?- Eleanor hangja visszarángatott a valóságba. Egyből bólintottam, Harry és Natalie a jelek szerint úgyis Paullal és a többiekkel mentek volna, így megkíméltem magam egy kellemetlen helyzettől. Egy napra egy bőven elég.

A szokásos érzés járta át a testem, mikor beléptem a lakásomba. Megkönnyebbültem, hogy végre itthon vagyok és egy kis időt eltölthetek egyedül is, de ugyanakkor ez volt a legrosszabb az egészben.

Kabátomat felakasztottam a fogasra az előszobában és lerúgtam lábaimról cipőimet, majd lustán, csoszogva sétáltam régen látott nappalimba. Minden ugyanúgy volt, minden átkozott üres volt és mindenhol csak Harryt láttam. Beletúrtam hajamba és felvettem a kanapéról a pokrócot, ami hanyagul oda volt csak dobva. Már az idejét se tudom, mikor töltöttem itt fél óránál is többet, így meg se próbáltam visszaemlékezni, miért is volt ott a pokróc. Összegömbölyödve ültem le az ablak előtti fotelba, magamra terítve a pokrócot. Szemeimet lehunytam egy pillanatra, de ki is nyitottam őket, mielőtt még emlékképek kezdtek volna gyötörni. Az egész lakásom egy csapda, amiben milliónyi érzés és emlék van elrejtve és ezek felemésztenek. Talán el kéne adnom a lakást. Talán el kéne költöznöm innen jó messzire…

 Laposakat pislogva néztem körbe magam körül, majd fejemet a fotel támlájának döntöttem és figyeltem, ahogy az eső lassan elered London nyüzsgő utcáin.

De az emlékét annak, hogy ezt régen Harryvel együtt csináltam, sehogy se tudtam kiverni a fejemből.

Sziasztok!

Wow! HAT komment érkezett az előző fejezethez! Még sosem írtatok ennyit! Nagyon-nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki írt... leírhatatlanul boldog vagyok! :D

Sajnálom, hogy késve hoztam a fejezetet, de mivel itt a szünet, remélem a héten még sikerül hoznom részt! 

Remélem megint (legalább) ennyien írtok komit a fejezethez, tényleg nagyon örülök neki, hogy egyre több visszajelzést kapok :)