40. Fejezet - "Az aréna két végében"

Ez lehetett volna az új kezdet. Érezni akartam ahogy a meleg bőre az enyémhez ér, ahogy mentolos lélegzete ajkaimnak csapódik. Érezni akartam, hogy a bőrömet végigjárja a hideg ahogy hozzám ér. Azt akartam, hogy azok a smaragdzöld szemek boldogan csillogva zárják csapdába a tekintetemet. Azt akartam, hogy megöleljen és a fülembe suttogja, hogy minden rendben lesz. Hogy mindent megoldunk. Hogy idővel elmúlik a fájdalom. Hogy szeret.

De amilyen gyorsan elvesztem pillantásában, olyan gyorsan szabadított meg ettől az egyetlen dologtól, ami még maradt nekem. Fejét elfordította Liam felé, aki éppen Zaynnel beszélt és a színpad széléhez sétált. Fejét a föld felé fordítva és vállait fáradtan lógatva, mély lélegzetvételek közben menekült el a pillantásom elől.

-Effs!- az ismerős ír akcentusra kaptam fel a fejemet. Niall pár méterre állt tőlem és mosolyogva integetett. Lábaival gyorsan szelte a köztünk lévő távolságot miközben én arcomra erőltettem egy félig őszinte mosolyt és visszaintettem neki.

Eleanornak már nyoma se volt, mire Niall az ülésekhez ért, és egy laza mozdulattal átugrott az elválasztófalon majd egy sorral előttem leült. Lábait keresztbetéve vágta fel a mellette lévő ülésre, jobb karjával átkarolta a háttámlát és kék szemei arcomat tanulmányozták.

-Nem kellett volna eljönnöd.- rázta fejét hevesen és aggódva nézett rám.

Mélyet sóhajtva emeltem tekintetemet az égnek. Kezdett nagyon elegem lenni ebből a túlzott aggodalmaskodásból.

-Komolyan, Effs.- hangja féltve csengett és szemei ugyanerről árulkodtak mikor visszanéztem rá.

-Inkább üljek egész nap abban az óriási házban, teljesen egyedül.- horkantam fel szarkasztikusan.- Igazad van, milyen nagyszerű módja ez a dolgok megoldásának!- sziszegtem idegesen. Nem akartam jelenetet rendezni a sok ember előtt, akik körülöttünk dolgoztak.

-Csak pár napot kellett volna még várnod, amíg teljesen csillapodik a helyzet! Tudod, milyen mostanában…- rázta a fejét, hangja visszafolytott volt, ahogy ő is kordában tartotta indulatait.

-Mondtam már, hogy bocsánatot kért! Szinte még aznap éjjel!- hajoltam közelebb Niallhez, hangomat még lejjebb véve ezzel egy időben.

-Effs kérlek ne légy naív!- húzta el a száját és összeszűkült szemekkel nézett vissza rám.

-El kellett jönnöm, vissza kell kérnem a lakáskulcsot tőle!- bukott végre ki belőlem, és tehetetlenül hátradőltem.

Niall pár pillanatig csendben pislogott velem szemben, majd végül összeszedte gondolatait.

-Idetelefonálhattál volna nekem is, hogy elkérjem.- rántotta meg vállát. Az első válaszom erre egy hangos fújtatás volt, amibe az egész felsőtestem belemozdult. Kezeimet összekulcsoltam mellkasom előtt és egy pillanatra se engedtem el a pillantását.

-Persze, mert az a legegyszerűbb.- horkantam fel.- Csak azt ne mondd, hogy nem képzelt volna bele abba mást is.- ráztam a fejemet és minden humor nélkül elnevettem magam.

-Ennek akkor sem lesz jó vége.- vakart bele szőke hajába és tekintetét az ülésekre vezette, elmélyülve gondolataiban.

-Felnőtt emberek vagyunk, azt hiszem képesek leszünk ezt elintézni normálisan.- feleltem megfontoltan és őszinte komolysággal, de Niall ügyet se vetve rám bambult tovább.- Niall, nézz rám kérlek.- kezeimet magam mellé ejtettem és előre dőltem. Kék szemei az enyémekbe mélyedtek, a már jól megszokott féltéssel.

Halkan hümmögött egyet, nyugtázva ezzel, hogy hallotta, mit mondtam. Ajkai széles mosolyra húzódtak, megvillantva hófehér fogsorát ami tökéletes összhangban volt szőke hajával és hófehér bőrével.

-Beszéljünk inkább arról, hogy próbál Zayn megbírkózni a koreográfiával.- és ezzel felcsendült a jól ismert Horan kacagás, ami mindig mosolyt csalt az arcomra.

A következő fél órában csak beszélgettünk és nevettünk Niallel, megfeledkezve a körülöttünk zajló dolgokról. Az egész ebédszünetét velem töltötte és számomra még mindig meglepő volt, hogy tudta egyetlen apró mosolyával eloszlatni a fejem felett tornyosuló fekete felhőket, amik nem hagytak nyugodni. Egyetlen mosoly és a gondjaim máris eltűntek.

-Na jól van szerelmes madárkáim, ideje visszaállni a munkába!- zengte be az egész arénát Louis hangja. Mindketten felé kaptuk a fejünket. A banda összes tagja a színpadon állt, Niallre várva. A tekintetem nem tudta elkerülni Harryt, ahogy szinte velünk egyszerre kapta oda a fejét Louis hangjára, majd lassan Niallre és rám nézett. Az állkapcsa megfeszült és az arca kifejezéstelen volt, ahogy minket méregetett. A helyzet önmagába véve elég kínos volt, Louis még sose tett ránk ilyen megjegyzést és Harry jelenléte csak súlyosbította a helyzetet.

-Sajnálom Effy, de muszáj elvennünk tőled egy kis időre Niallt.- Louis minden erejével folytotta vissza a mosolyát. Meg tudtam volna folytani egy kanál vízben.

Harry szemöldöke szinte egészen arcát keretező göndör fürtjeiig felfutott, ahogy tekintetét köztem és Niall között járatta. Tekintetemet elkaptam, mikor észrevette, hogy nézem és Niallre figyeltem inkább, aki már fel is kelt a székről.

-Velünk jössz haza?- kérdezte, még mielőtt sarkon fordult volna. Bizonytalanul bólintottam és éreztem, hogy az arcom ég Louis szavaitól.- Oké, akkor foglald el magad, ha lesz még szünet megkereslek.- vonta meg vállát és sarkon is fordult, majd odakocogott a színpadhoz.

Eleanor mosolyogva huppant le mellém, ezzel egy időben Niall kergetni kezdte Louist a színpadon. A többiek csak nevettek rajtuk, ahogy mi is.

-Komolyan, egyszer valaki jól képen fogja törölni Louist az ilyen megjegyzéseiért.- rázta a fejét Eleanor és tovább nevettünk.

Az idő rettenetesen lassan telt, miközben próbáltak. Imádtam a zenéjüket, ahogy egy egyszerű próbán is száz százalékig beleadtak mindent… de Harry jelenléte csak nehezítette a dolgokat és egy idő után nem is figyeltem másra csak rá. Ahogy hanyag módon ingázott ide-oda a színpadon, ahogy kezei lógtak maga mellett majd nemes egyszerűséggel emelte oda a mikrofont a szájához, ami résnyire mindig nyitva volt a fáradtságtól. Az arca már ki volt pirosodva, göndör tincsei egyre jobban kikandikáltak a sapka alól amit egy gyors mozdulattal húzott mindig vissza a fejére miközben a színpadon sétált.

Életemben először éreztem azt, hogy teljesen elérhetetlen számomra, ahogy csendben ülve, néha pár szót váltva Eleanorral ültem a sorok között.

Zöld szemei ismét felém tévedtek, miközben a részét énekelte az egyik számból.

-De te tökéletes vagy nekem.- a szívem összeszorult ahogy fáradt szemei engem figyeltek és arcára ezúttal több millió érzelem ült ki.- Nem fogom engedni ezeket a kis dolgokat kicsúszni a számon. De ha ez igaz… Ez te vagy, te vagy akihez hozzá lettek adva. Szerelmes vagyok beléd. És ezekbe a kis dolgokba…- szemei elengedték pillantásomat az utolsó sornál.

A világ forogni kezdett körülöttem és a mellkasomra nehezedő súlytól nehezen kaptam levegőt. A fejem lüktetett a több ezer kis emléktől ami ehhez a dallamhoz kötött… Ahogy éjjelente dúdolta nekem a dalt, vagy korán reggel, miközben a kávét főzte egy szál alsónadrágban drámaian előadva nekem a sorokat. Hogy utána mindig mélyen a szemembe nézett és szerelmet vallott nekem több milliószor és gyengéden megcsókolt. És eszembe jutott az első nap is, amit együtt töltöttünk, pont ugyanennek a dalnak a forgatásán. És a nap végén megcsókolt.

És most itt voltunk. Az aréna két végében, mint két idegen, néha egy-két pillantást lopva a másiktól.

Ahogy folytatódott a dal éreztem a torkomban növekvő gombócot és azt a jól ismert émelygő érzést, amitől az utóbbi pár napban végre sikerült megszabadulnom.

-Mindjárt jövök…- motyogtam Eleanornak és egyből felpattantam a székből megcélozva a mosdót.

Az egyetlen probléma csak az volt, hogy bármerre is mentem az ismeretlen folyosókon, nem találtam a mosdót. A zene egyre jobban halkult ahogy bolyongtam majd végül teljesen elhallgatott. Idegesen, minden létező káromkodást motyogva, ami csak eszembe jutott dőltem neki a falnak és szépen lassan lecsúsztam a földre. Lábaimat felhúztam a mellkasom elé, államat a térdemen pihentettem és csak magam elé meredtem. Niallnek igaza volt, tényleg nem kellett volna ide jönnöm.

Lépteket hallottam, aminek hangjára egyből felkaptam a fejem, de egyből meg is bántam. Harry közeledett felém, léptei lelassultak a folyosó közepén ahogy észrevett. Sapkáját levette és a pulóverét is, felfedve egyre több tetoválását bal karján. Pólójának ujja fel volt tűrve, de csak baloldalt, mint mindig. Kezében egy ásványvizes üveg pihent, aminek kupakjával játszott. Arcára őszinte meglepettség ült ki és torkát megköszörülve állt meg tőlem két lépésnyire. Lassan felmásztam a földről és egyik lábamról a másikra döntve testsúlyomat néztem el válla fölött. Beharaptam alsó ajkamat és összeszedve minden bátorságomat smaragdzöld szemeibe néztem.

-Én… megkaptam az üzeneted.- motyogtam. Szemei egy pillanatra se engedték el pillantásomat, arca teljesen érzelemmentes volt.

-Jó.- vonta meg vállát és már indult volna tovább de elálltam útját, ismét szemeibe nézve amik most már türelmetlenül néztek vissza rám.

-Harry, beszé-

-Nem vagyok kíváncsi rá, hogy miről kell, vagy miről nem kell beszélnünk!- csattant fel és egészen közel hajolt hozzám aminek hatására megrezzentem.

Egy pillanatra megszólalni se tudtam, így hát kihasználva a helyzetet került meg és sétált tovább a folyosón, de pár lépés után a nyomába eredtem.

-Add vissza a kulcsomat, Harry.- a hangom visszhangzott az üres folyosón, és szavaim a tervezettnél hidegebben csengtek. Valószínűleg Harry viselkedése érte el ezt nálam.

Amint kiejtettem a nevét megtorpant és lassan visszafordult, szembenézve velem.

-Persze, ha gondolod, másolatot is csináltathatok.- mosolyodott el gúnyosan, én pedig értetlenkedve néztem rá.- Így Willnek és Niallnek is jut egy-egy.- Will nevénél egy fintor futott végig arcán.

-Ez nem az, amire gondolsz.- ráztam a fejemet hevesen, és még magam sem tudom, miért is kezdtem el magyarázkodni.

-Leszarom, Effy!- üvöltötte el magát, én megint összerezzentem és minden egyes porcikám reszketett.- Ha gondolod, még vagy száz embernek bemutathatlak, ha te ettől boldogabb leszel! Melyik barátom lesz a következő, hm?- kérdezte, teljesen kifordulva önmagából én pedig csak csendben álltam.

-Will és én… mi csak barátok vagyunk, Harry.- meglepően határozott voltam, annak ellenére, mennyire tartottam a velem szemben álló embertől.- És Niallel is… Egyikük sem tenné meg veled azt, ami történt, én…

-Ennek semmi köze ahhoz, hogy mi történt régen!- csattant fel, arca meg sem rezdült, ahogy a téma Emilie felé terelődött, bár a nevét egyikünk sem ejtette ki a száján.

-Akkor mondd el, mégis mi ez az egész!- kiáltottam el én is magam, az idegességtől szemeimbe könnyek gyűltek.

Kétségbeesetten pislogtam rá, miközben ő csalódottan járatta végig szemeit rajtam, szabad kezével beletúrt hajába.

-Nincs mit mondani.- rázta fejét.- Te, és én… Ez egy hiba volt, érted?- nevette el magát, szánakozva nézve szemembe amivel egyre kisebb és kisebb darabokra törte össze a szívemet.

-Akkor mondd, mégis miért járkálsz fel és alá mint egy seggfej, tönkretéve mindent?!- egész testemben remegtem, szinte már sikoltozva üvöltöttem, összesen egy lépésnyire állva tőle.

-Nem tartozok neked semmiért magyarázattal. Ne érdekeljen, hogy mit csinálok. Engem se érdekel, hogy te mit művelsz.- szűrte ki fogai között, egészen közel hajolva hozzám. Az illata egy pillanatra teljesen a fejembe szállt, elfeledtetve velem, hogy mégis miről beszélünk és hogy mennyire sebezzük meg egymást. Egy centiméter választotta el tőlem és ennél több nem is számított.

-Tehát akkor az egész csak hazugság volt.- suttogtam könnyekkel küszködve. Szemeim rózsaszín ajkain pihentek majd felnéztem csillogó zöld szemeibe, amiből tisztán ki lehetett olvasni a csalódottságot.- És ami otthon történt, hm?- nyeltem el könnyeimet, és összeszedve minden erőmet ejtettem ki a szavakat a számon.- Ami Holmes Chapelben történt, az is hiba volt?- kérdeztem és megkövült arcát néztem.

-Te is ugyanolyan hibás vagy mint én, még csak fel se merd hozni soha többé, mi történt ott! Milliószor kúsznék vissza a térdeimen Taylorhoz, minthogy még egyszer elkövessem ugyanazt a hibát!- üvöltötte el magát újra, szemei ezúttal a kelleténél tovább időztek el ajkaimon mielőtt szemembe nézett volna.

Egy centiméter… összesen ennyi választott el minket egymástól, mégis úgy éreztem, mintha megint az aréna két végéből néznénk egymásra újra.

És azok után a percek, órák, napok, hetek és hónapok után, amit együtt töltöttünk… Azután a sok fájdalom után, a remény után, az eltitkolt beszélgetések, találkozások, veszekedések és minden után, amin átestünk… Még egyszer sem éreztem magam ennyire összetörve. De ez nem ugyanolyan fájdalom volt, mint az eddigiek. Tompa volt, tudtam, hogy ott van, éreztem a tátongó űrt a mellkasomban…

Pedig borzasztóan fájnia kellett volna.

Azt hiszem, már annyiszor bántott, hogy ennél nagyobb káoszt nem tudott okozni bennem.

-Kérlek add vissza a kulcsomat.- suttogtam remegő hangon, teljesen összeomolva. Pislogtam párat, elfojtva könnyeimet. Szemeimet lesütöttem és nem néztem az arcára. Képtelen voltam akár egy pillanatra is ránézni.

Hallottam, ahogy a kulcsok csörögtek a kezében, majd megköszörülte torkát. Szemeim kezére tévedtek, amiben szinte eltűnt a parányi kulcsom. Hezitálás nélkül húztam ki ujjainak szorításából, kerülve minden lehető érintést és sarkon fordultam. Pulóverem ujjával letöröltem az arcomra lefolyt könnyeket és magamban szitkozódva gyorsítottam lépteimet. fogalmam sem volt, merre megyek, csak ki akartam jutni innen és elfelejteni ezt az egészet.

Egy kéz ragadta meg karomat mikor az egyik kanyarhoz értem. A karom még a pulóver alatt is égett az érintésétől, másik kezem mellkasának ütközött ahogy maga felé fordított és hezitálás nélkül érintette ajkait enyémeknek, majd mohón csókolt tovább szorosan ölelve magához.

Sziasztok!

Nagyon-nagyon köszönöm a komikat, remélem tetszett a fejezet mindenkinek! :)

A következő rész kedden érkezik, addig is várom a véleményeket és jó olvasgatást minden "idetévedőnek"! :))