34. Fejezet - "Hét óra huszonhárom perckor"

Nem tudom, mikor történhetett. Azt sem tudom miért, vagy hogyan. De szépen lassan beleszerettem Harrybe, annak ellenére, hogy mindig is óvakodtam ettől az egyetlen egy érzéstől. Belemarta magát a vérembe, a bőrömbe és mindenbe amihez akár csak egyszer is hozzá ért. És ahogy elgyengített, úgy érte el azt is, hogy megbocsássak neki. Mert megbocsátottam. Valóban ez a szerelem? Elvakít, és olyan döntésekre sarkall, amit józan ésszel – és a méltóságunk megőrzésének érdekében – sosem tennénk meg…?

Zöld szemei arcomat kémlelték, ahogy megálltunk a lépcső tetején. Ujjait óvatosan összekulcsolta enyéimmel, mintha félt volna tőle, hogy bármelyik pillanatban visszautasíthatom. Ha tudtam volna gondolkozni… ha józan ésszel át tudtam volna gondolni mellette bármit is, talán megtettem volna.

-Effy…- hangja bársonyosan csengett, ujjával kis köröket rajzolt le bőrömön.- Nem lesz semmi gond.- lazán megvonta vállát, és elmosolyodott.

Haja össze-vissza állt, a göndör tincsei néhol a szemébe lógtak. Pár perce keltünk csak ki az ágyból, de mégis lélegzetelállítóan nézett ki, és csak fokozta a hatást a csupasz mellkasa, ugyanis csak egy melegítőnadrág volt rajta, amit nemrég gyorsan magára kapott. Annak ellenére, hogy a gyomrom görcsben volt mióta becsukta mögöttünk a szobájának az ajtaját, viszonoztam a mosolyát.

Alig láthatóan bólintottam, jelezve, hogy indulhatunk. Lassú, megfontolt léptekkel haladtam lefelé a lépcsőn, Harry pár fokkal előrébb járt, keze nem engedett a gyengéd szorításból. Ahogy halk nevetést hallottam valahonnan a közelből, teljesen ledermedtem, és levert a víz. Sosem voltam jó ebben, pláne nem úgy, hogy egyértelműen együtt töltöttük az éjszakát Harryvel.

De még mielőtt bármit is mondhattam volna, vagy gyáva módon visszakúszhattam volna az emeletre, egy ismerős, mégis idegen nő termett előttünk, az utolsó lépcsőfoknál állva. Arcán széles mosoly terült el, megvillantva két kis gödröt arcán. Mintha csak Harry mosolyát láttam volna. Fekete haját füle mögé tűrte, szemei csillogtak a boldogságtól, tekintetét kettőnk között járatta.

-Édes istenem…- suttogta, és mintha egy pillanatra könnyek gyűltek volna a szemébe, ahogy rám nézett. Időközben valahogy mellette termettünk, Harry ugyanúgy fogta a kezemet, afféle bátorításként.

Anne hirtelen a karjaiba zárt, és szorosan magához ölelt. A szemeim elkerekedtek a meglepettségtől, egyik karom magam mellé hullott, majd a másik is, ahogy Harry kuncogva elengedte.

-Mintha csak Anthea-t látnám…- hangja egészen halk volt, nem vagyok benne biztos, hogy Harry is hallotta e.

A szívem óriásit dobbant ahogy anya neve elhagyta Anne száját és viszonoztam ölelését. Pár másodperc után Anne vállaimnál fogva eltolt magától, csakhogy jobban szemügyre vehessen, mosolya egész halvány volt, de a szemei még mindig ugyanúgy csillogtak mint pár perccel ezelőtt.

-Milyen kicsi a világ.- nevetett fel, és alaposan végigjáratta rajtam a szemeit.- Istenem, de megnőttél.- büszkén mosolygott rám, amitől melegség öntötte el a szívemet.

Ezerféleképpen elképzeltem a találkozást Annevel, de ez a helyzet meg se fordult volna a fejembe pár nappal ezelőttig.

-Témánál vagyunk…- mormogta Harry az orra alatt, mire én is egész halkan felkuncogtam. Eddig fel sem tűnt a magamban tartott levegő, amit csak most engedtem szabadjára.

Anne elengedett, és Harry felé fordult, aki lassú és ráérő léptekkel haladt a konyha felé.

-Drágám, olyan ritkán látlak… és most itt van Effy is! Olyan hihetetlen titeket ismét együtt látni.- Anne szavai melegséggel töltötték el egész testemet.

Követtem őket a konyhába, ahol Gemma az asztalnál ült és már reggelizett. Kétség kívül hasonlítottak egymásra Harryvel, amit egy mosollyal nyugtáztam magamban. Ahogy szemei felém tévedtek, fülig érő mosollyal köszönt.

-Nem is mondtad, hogy vendégünk lesz ma.- fordult Harry felé vigyorogva.

Mindketten Gemmaval szembe ültünk le, az asztal tele volt palacsintával, gofrival, és rántottával.

Harry szem forgatva rakott magának a rántottából, míg én csak kávét öntöttem magamnak.

-Legközelebb egy héttel előbb bejelentem…- horkant fel gúnyosan, és a tojással megpakolt villáját a szájába tömte. Akaratom ellenére is oldalba böktem, aminek hatására megugrott, és Gemma felnevetett.

-Egyébként Gemma vagyok, ha már a kedves kis öcsém nem képes bemutatni minket egymásnak.- mosolygott felém, de egy pillanatra szúrós szemekkel Harryre nézett, aki zavartalanul evett tovább.

-E…

-Ismered Effyt, Gemma… Barbara unokája.- vágott szavamba Anne, aki a pultnál szorgoskodott.

Gemma szemei elkerekedtek, és a szája egy „O”-t formált.

-Az az Effy, akinek Valentin-napra mindig egy óriási papírszívet csinált, ami úgy nézett ki, mintha ráborult volna egy egész üvegnyi csillámpor?- kuncogott, és félig hátrafordult, csak hogy láthassa Annet. Fejcsóválva nézett Gemmara, de közben mégis nevetett. Harry megköszörülte torkát, és ha a szemeivel ölni tudott volna, Gemma valószínűleg azonnal szörnyet halt volna a reggeli kellős közepén.

-Te emlékszel erre?- kérdeztem meglepetten Harryt.

-Nem.- vágtra rá gyorsan, és figyelmét ismét a rántottának szentelte.

És a reggel ugyanígy telt tovább, Gemma cikisebbnél cikisebb sztorikkal állt elő a gyerekkorunkból. Harry néha velünk együtt nevetett, de legtöbbször fejben fojtogatta a nővérét, amiért ennyit jár a szája.

A nap hétágra sütött odakinn, mintha a napokig tartó hóvihar meg se történt volna. Persze az ember szeme egyből belesajdult a látványba, ahogy a hófehér hó párosult a nap erős sugaraival.

Elmélázva álltam az üres nappaliban, az ablaktól pár lépésre. Olyan nyugodt volt minden, és csöndes. Anne és Gemma elmentek bevásárolni, csontropogtató öleléssel köszöntek el tőlem arra az esetre, ha esetleg már nem találkoznánk.

Harry karjai derekam köré kúsztak, ahogy a hátam mögött állt. A bőröm mindenütt bizsergett, ahol csak hozzám ért. Állát a vállamon pihentette, ütemtelen szuszogása volt az egyetlen amit hallottam.

-Azt hiszem, ideje lenne hazamennem.- törtem meg a csendet. Ma már másodszorra próbáltam megszökni, ennek ellenére ugyanúgy álltam az ablakban, Harry karjai között.

-Rendben…- mély hangja fülemben csengett, az egyetlen szó amit mondott mérhetetlen csalódottsággal töltött el. De hiszen ezt akartam, nem? Hazamenni, és átgondolni a történteket… Mégis bántott, hogy ilyen könnyen elengedett.

Ajkai egy észrevehetetlen pillanatig nyakamon pihentek, majd elengedett. Fáztam, és szinte meztelennek éreztem magam a karjai nélkül, amik alig fél másodperce még engem öleltek.

Nem szóltunk egy szót se egymáshoz, csendben pakoltam el a holmimat a szobájában, és öltöztem fel teljesen.

Valami kitörni készült belőlem, mikor már a csizmámat húztam, de mégis lenyeltem minden érzést, és Harry arcát tanulmányoztam, aki egy pillanatra elmerengve nézte a táskámat, ami a földön hevert.

-Beszélünk még?- kérdeztem tőle alig hallhatóan, mikor felegyenesedtem, és a táska is a kezemben volt már. Elmosolyodott, zöld szemei teljesen elmélyültek enyéimben.

-Persze…- mosolygott, de korántsem volt őszinte. Szó nélkül hagytam, akárcsak a hirtelen jött idegességet is, ami nyilvánvalóan kiült az arcára.

Kezem már a kilincsen pihent, egy utolsó mosolyt villantottam felé. Még mielőtt lenyomhattam volna a kilincset, szorosan magához vont. Forró és mentolos lehelete az arcomnak csapódott, szemei az ajkaimon pihentek. Kínzó lassúsággal közeledett feléjük, mígnem megcsókolt. Egyik keze csuklómat fogta, másik derekamra siklott, amivel teljesen magához is húzott. testünk egymásnak simult, ajkaink vad táncot jártak.

Még sosem csókolt így.

Mindkét keze arcomra került, szinte már marta érintése a bőrömet. A szívem percenként hagyott ki egy-egy ütemet, a fejem belesajdult az érzésekbe, amiket egyetlen csókkal váltott ki belőlem.

Miután elhúzódott tőlem, homlokát enyémnek döntötte. Szemeimet lehunyva tartottam, úgy éreztem, szédülök. Gyors lélegzetvételeink szinte visszhangzottak az egész házban. Percekbe telt, mire összeszedtem magam, és kinyitottam szemeimet. Harry zöld szempárja még mindig idegesen fürkészte arcomat.

Megköszörültem torkomat, és elhúzódtam tőle. Nem tudtam mit mondani, de talán egy ilyen csók után nem is szabad mit mondani. Forgott velem a világ, akárhányszor csak felidéztem, mi történt. Kezemet ismét a kilincsre tettem, állva pillantását.

-Szia, Harry.- köszöntem el tőle halkan, és kinyitottam az ajtót.

-Szia.- mosolyodott el halványan, és megszüntetve szemkontaktusunkat léptem ki a napsütéses, mégis hideg utcára.

Ahogy becsukódott a hátam mögött az ajtó, hiányzott.

*

-Indulhatnánk végre?- hallottam apa hangját az alsó szintről másnap este. A bőröndjeim és a táskáim szanaszét hevertek a szobában. Hét óra körül lehetett, odakint már rég sötét volt. Apa számításait keresztbetéve szuttyogtam órákig a pakolással.

Szétszórt voltam, egyszerűen nem értettem, hogy Harry miért nem keresett tegnap óta. Talán már visszament New Yorkba?

-Egy pillanat!- kiáltottam vissza, és leültem az egyik púposan megpakolt bőröndömre, hogy be tudjam cipzárazni. Hogy lett hirtelen ennyi ruhám? Hiszen csak egy bőrönddel jöttem…

Katherine az ajtóban ácsorgott toporzékolva, teljesen útra készen.

-Drágám, ahogy haza értél, hívj fel. És örülnék, ha ezentúl gyakrabban láthatnálak.- csatlakozott hozzánk a Nagyi is. Megfogta az egyik bőröndömet, és mosolyogva indult le vele az emeletről. Mosolyogva bólintottam, és felkeltem a bőröndről. A telefonomat a táskámba dobtam, ami szintén tele volt minden kacattal. A vállamra tettem, és magam után húzva a bőröndömet mentem le én is apáékhoz. A bejárati ajtó tárva nyitva állt, a hideg levegő szinte tűként szurkálta a bőrömet. A bőröndöt letettem a lépcső mellé és gyorsan magamra kaptam a kabátomat és felhúztam a csizmámat. Apa közben szorgosan járkált ki-be és pakolta be az autóba a csomagokat.

Mikor kiléptem a ház elé, Katherine éppen a Nagyit szorongatta, és egészen halkan szipogott. Hiába nyugtatta, hogy pár hét és újra láthatják egymást, Katherine úgy kapaszkodott bele, mintha utoljára látná. Halványan elmosolyodtam, mikor szemét törölgetve mászott be a hátsó ülésre, és szomorúan integetett a Nagyinak.

Ezután rám került a sor, egy csontropogtató öleléssel köszönt el tőlem.

-Vigyázz magadra.- suttogta, és egy mosollyal az arcán húzódott el tőlem.

-Szia Nagyi.- mosolyogtam én is, és még egyszer gyorsan megöleltem, és beültem Kathie mellé hátra. Apa még beszélt pár szót a Nagyival, majd ő is beült a volán mögé, és beindította az autót.

Évek óta most először éreztem azt, hogy sose akarom elhagyni Holmes Chapelt, ahogy hátra dőltem az ülésen és az ablakon keresztül néztem, ahogy egyre közelebb kerülünk Londonhoz.

.:Harry szemszöge:.

Hét óra előtt nem sokkal léptem ki a házból és sietős léptekkel céloztam meg a parkot.

A telefonomat a farzsebembe csúsztattam, miután már vagy ezredszerre néztem meg az időt, mióta kiléptem a házból. Hat óra ötvenkilenckor értem a parkba… Pontban hétkor dőltem neki az egyik jegesre fagyott padnak. Hét óra egy perckor idegesen, és a torkomban dobogó szívemmel túrtam bele a hajamba. Hét óra két perckor sóhajtottam fel, és kémleltem végig az utcát, ahol egy árva lélek sem volt, csak én. Hét óra három perckor jutottam arra, hogy az idegesség fogalmát nevetségesre fejlesztettem.

Holmes Chapel mindig is egy csendes kisváros volt, de eddig fel sem tűnt. A vérfagyasztó hidegben, egyedül ácsorogva jön csak rá az ember, hogy milyen csendes valójában. Mert a lélegzetvételeimen kívül, és a dobhártyámat szaggató dübörgésen kívül, ami a mellkasomból jött… Nem hallottam semmi mást.

Reménykedve pásztáztam végig az utcát újra és újra, tekintetemet hosszasan járattam abban az irányban, ahonnan Effy jön.

Mert eljön. El kell jönnie.

Kezeimet kabátom zsebébe dugtam, és az ég felé emeltem a fejemet. Ahogy lehunytam a szemeimet, az ő kék szemével és a mosolyával találtam szembe magam. De mikor kinyitottam a szemem, csak a fekete csillagos eget láttam, semmi mást. Mélyet sóhajtottam, a leheletem látszott a fagyos levegőben. Fejemet lehajtottam, ismét végigpásztáztam az utcát, de semmi.

Hét óra huszonhárom perckor a jeges hóba vágtam a telefonomat, és Holmes Chapel az én szitkozódásomtól visszhangzott.

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyit csúsztam a résszel, de remélem kárpótoltalak titeket azzal, hogy ez egy kicsit hosszabbra sikeredett, mint a többi! 

Nagyon-nagyon köszönöm az előző fejezethez jött komikat, imádlak titeket! Sose gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog bárkinek is az irományom! :)

A következő fejezetet megpróbálom a szokott időben (kedden) hozni, addig is jó olvasást mindenkinek!