2013. december 19., csütörtök

23. Fejezet - "Beszélnünk kell"





Kezeim remegve nyúltak a zsebemben lévő cigarettás dobozért és az öngyújtóért, mikor még ki sem értem a kapun. Az ajtót fél kézzel kilöktem, ezzel egy időben kihúztam egy szálat a dobozból. Zayn megilletődve nézett velem szembe, ahogy a falnak támaszkodva szívta ráérősen a cigijét. Remegve gyújtottam meg én is a szálat, és jólesően szívtam magamba a nikotint. Egy napja lehet már, hogy utoljára rágyújtottam és a helyzet kimondottan megkívánta a cigarettát. Legalább van valami, ami pár pillanatra úgy érezteti velem, hogy képes vagyok megnyugodni.
-Mi történt?- kérdezte Zayn csodálkozva, mikor lassan lépkedve csatlakoztam hozzá, és jobb oldalammal én is a falnak dőltem, felé fordulva.
-Semmiség.- motyogtam, közben egy újabb slukkot szívtam a cigiből, amit Zayn rosszallva nézett. Hiába tette ő is ugyanezt, rám mérhetetlenül haragudott miatta.
-Harry volt az, igaz?- kérdezte nyugtalanul, és abban a pillanatban Harry jelent meg az ajtóban, kétségbeesett fejet vágva. Értetlenkedve, és felvont szemöldökkel figyeltem rá, miközben Zayn szikrákat szóró tekintettel fürkészte bandatársát.
-Beszélnünk kell.- hangja hidegen és még mindig kimérten csengett, mintha csak egy idegen lennék számára. Akárhányszor így szólt hozzám, mintha kést döftek volna a szívembe.
-Hagyd őt, Harry!- szólalt meg helyettem felemelt hangon Zayn, és hogy nyomatékosítsa szavait, elém állt.
-Hadd beszéljek vele!- hangja ellentmondást nem tűrőnek hangzott. Harry mindig is ijesztő volt, mikor a kelleténél jobban megemelte hangját, de Zayn meg sem rezzent.
-Menj vissza, látod hogy nem kíváncsi rád!- Zaynt még sosem láttam ilyennek. Lélegzetvisszafojtva figyeltem őket.
-Ez nem a te dolgod Zayn!- üvöltött vissza Harry, az idegességtől kidudorodó erekkel nyakán. A vér is megfagyott bennem, mikor mindhárman csendben álltunk odakinn. A cigarettám már rég leégett, Harry mélyeket lélegezve állta Zayn pillantását, aki rezdületlenül állt védelmezőn előttem.
-Húsz perc, és kezdünk!- jött ki Liam az ajtón, és pár pillanatig furcsán méregetett minket, majd miután mindent tudón a szemembe nézett, ott hagyott minket.
-Beszélhetnénk?- kérdezte Harry halkan, miután Liam elment. Megforgattam szemeimet, és kiléptem Zayn mögül, aki ismét maga mögé akart tudni, de tovább sétáltam az ajtóhoz.
-Még kilenc óra sincs, de ti már ölitek egymást. Legjobb barátok vagytok. Nekem pedig dolgoznom kell. Két percetek van, hogy beérjetek az öltözőbe.- hangom remegett, de hidegen csengett. Elértem a célomat, próbáltam a legjobb álcát felölteni, közben mégis egész testemben remegtem, és csak Harry dühös, erektől dagadó arcára tudtam figyelni. Csillogó zöld szemei rám meredtek, arcvonásai megkeményedtek miközben hidegen, csak oldalra pillantva néztem rá mikor elsétáltam mellette.
Lábaimat gyorsan szedtem, csak most kezdtem el érezni, hogy kezeim teljesen lefagytak, és arcom is fájt a hidegben töltött pár perctől. Mély lélegzetvételek közepette sétáltam be az öltöző ajtaján, ahol a megszokottnál nagyobb csend uralkodott. Louis, Liam és Niall egymás mellett ültek a kanapén, mindhárman rám meredve. Louis arcán egy bíztató, mégis egyben sajnálkozó mosoly jelent meg mikor szemébe néztem. Még mielőtt Liam szóra nyithatta volna száját, megszólaltam.
-Majd este megbeszéljük.- egy pillanatra rájuk néztem, majd rendet raktam az asztalon. A hajlakk, amit pár perce az asztalra dobtam szinte felborított minden mozdítható tárgyat. Miközben pakolásztam megérkezett Zayn és Harry is. Mindketten csendben voltak, de mikor rájuk néztem, volt egy olyan érzésem, hogy sikerült beszélniük. Vagy legalább megpróbáltak elsiklani a kint történtek felett.
Harry megköszörülte torkát, és közben visszaült a székbe, míg én gépies mozdulatokkal, teljesen érzéketlenül folytattam a munkámat. Hiába volt ott, hiába érhettem hozzá, fájt, hogy a közelében kellett lennem. És efelett nem tudtam egykönnyen elsiklani.

­*

Este tizenegy körül értünk vissza a hotelbe. Megkönnyebbülve nyúltam el Niall szobájában a kanapén. Mindenki ott volt, kivéve Harryt.
Egész nap kerültem, ha muszáj volt vele beszélnem, csak tőmondatokban tettem. Ami reggel történt, nem hagyott nyugodni, bántott, hogy miattam törnek fel mostanában a viták a bandában.
-Effs?- Niall a szoba közepén állt, egy térdnadrág volt rajta és egy kapucnis pulóver, a napszemüveg – számomra értetlen módon – a fején volt. Lejjebb tolta szemüvegét, és kérdőn nézett rám, miközben a többiek halkan és fáradtan elnevetgéltek a fotelben ülve, vagy éppen az ágyon fekve.
-Mondtál valamit?- kérdeztem egy ásítás közepette.
-Zayn rendel kaját, te kérsz valamit?- miközben beszélt, egy pillanatra sem állt meg. Izgett-mozgott, egy igazi adrenalin bomba.
-Nem, azt hiszem lassan átmegyek a szobámba. Mindjárt elalszok.- motyogtam, és ismét ásítottam egyet.
-Ne menj még!- kérlelt Louis boci szemekkel meredve rám. Ahogy feltápászkodtam a kanapéról, észrevettem, hogy mind engem figyelnek. Talán túlságosan is aggódnak értem mostanában, láttam az arcukon.
-Kijönnél egy percre?- kérdezte hirtelen Liam, mikor épp készültem volna elköszönni mindenkitől. Egy szó nélkül követtem őt a teraszra, ahol a csípős hideg fogadott minket. Dideregve húztam össze lenge ingemet magam előtt, és ide-oda lépkedve figyeltem Liamet, ahogy kényelmesen nekidől hátával a korlátnak, és összefonja karjait mellkasa előtt. Lehelletünk látszott a hidegben, ahogy pár percig csak álltunk, és hallgattuk a város zaját. Gyönyörű volt New York, leginkább éjszaka. Csak álltam, és gyönyörködtem a kilátásban. Liam fejét felém fordította, bár nem sokat láttam arcából, egyedül a szobából kiszűrődő fény világította meg kettősünket.
-Mi történt ma reggel?- szemei kíváncsian csillogtak, miközben arcomat tanulmányozta. Lehajtottam fejem a kérdés hallatán, és elgondolkoztam. Már így is túl sok ember belefolyt ebbe az egészbe…- Effy, láttalak titeket reggel.- türelmetlenül vizslatta arcomat, mikor felemeltem fejem, és kelletlenül rá néztem.
-Igazán… semmiség.- ráztam fejem, de mikor észrevettem milyen arcot vág, jobbnak láttam folytatni.- Nem beszéltünk… Aztán felhívta Taylor, és én…- hangosan sóhajtottam, és az ég felé emeltem egy pillanatra szemeimet, hogy erőt gyűjtsek.- Nekem ez még nem megy. Hallottam, ahogy beszéltek és el kellett mennem onnan, érted? De mikor kinn voltam Zaynnel hirtelen megjelent, és olyan… idegesnek tűnt. Beszélni akart velem, de Zayn elakarta küldeni. Én nem akarok vele beszélni, Liam. Még nem.- felsóhajtottam, és toporzékolva álltam Liammal szemben. Szemei együttérzésről árulkodtak, és legjobban akkor bizonyosodtam meg erről, mikor hirtelen magához húzott és megölelt.
-Ha bármi baj van, csak szólj. Bármelyikünk ott van egy pillanat alatt, oké?- hangja aggódva csengett, de biztonságban éreztem magam. Ha mellettem voltak, jól voltam.
-Rendben.- motyogtam egy sóhajjal kísérve, és elengedtük egymást. Egy szó nélkül mentünk vissza a szobába, ahol jóval melegebb volt, és a hangulat is sokkal vidámabb volt.
-Ne felejts el, holnap a bejáratnál egykor!- csendült fel Eleanor hangja, mikor vállamra kaptam táskámat, és épp Zayntől búcsúztam egy-egy puszival. Fejemet rázva mosolyodtam el. Egész nap a holnapi találkozónkra emlékeztet, ha akarnám se tudnám elfelejteni.
-Ne aggódj, itt leszek addigra.- nevettem, és elbúcsúztam a többiektől is.
Az ajtót halkan csuktam be a hátam mögött, kabátom a jobb karomra akasztottam és a szobám felé indultam. Pár lépés volt csak, közben a kulcsomat kerestem a kabátzsebemben, de semmi. Már az ajtó előtt álltam, mikor hangosan fújtattam egyet mérgemben, és a táskámban kezdtem keresni a kulcsot. Persze ilyenkor találok meg minden kacatot, amit hetekkel ezelőtt ugyanúgy kerestem, mint most a szobakulcsot.
Időközben a liftajtó kinyílt, és nevetést hallottam. Ezer közül felismertem volna a rekedtes kacajt. Megfagytam mozdulatomban. Könyékig benne voltam a táskámban, de nem tudtam mozdulni. Fejemet a hang irányába fordítottam. Nem volt egyedül. Taylor Harry oldalán csüngve közeledett felém, engem pedig mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel.
Mikor sikerült feldolgoznom a történteket és még mielőtt Harry a szemembe tudott volna nézni tovább kerestem a kulcsomat, amit hála az égnek meg is találtam. Csend volt a folyosón, annak ellenére, hogy kacarászva léptek ki a liftből, most csendesen álltak meg az én szobámmal szemben. Pompás, már csak ez hiányzott. A zár hangosat kattant, mikor kinyitottam az ajtót, és pár pillanattal később hallani lehetett még egy kattanást, és Taylor idegőrlő kuncogását. Szinte lélegzet visszafojtva nyomtam le a kilincset és nyitottam be a szobába amilyen gyorsan csak tudtam, de mikor megfordultam Harry ugyanúgy – készülve becsukni ajtaját – állt a szemközti szobában, és engem nézett. A szívem hangosat dobbant és ezúttal nem tudtam leplezni meglepettségemet. Zöld szemei bűnbánóan vájták bele magukat tekintetembe, miközben én kezdtem egyre jobban elgyengülni és legszívesebben elvesztem volna ebben a szerencsétlen pillanatban. Ajkaim keserű mosolyra húzódtak, és megszakítva hosszú pillanatunkat én voltam az, aki előbb becsukta az ajtót. Fejemet az ajtónak döntöttem, kezem még mindig a kilincsen pihent, szemeimet összeszorítva próbáltam megakadályozni hirtelen kikívánkozó könnyeimet.
Nem tudom meddig állhattam ott, rendszerezve lélegzetvételemet. Nehéz volt megmozdulni, borzasztóan nehéz. Kezem lassan lecsúszott a kilincsről, táskámat a sarokba dobtam és egyenesen a fürdőbe sétáltam, hogy vehessek egy jó forró és megnyugtató zuhanyt.
Majdnem egy órát áztattam magam, de ennek ellenére ugyanaz az érdekes érzés kerített hatalmába. Nem akartam ott lenni, nem akartam dolgozni. Nem akartam aludni, de ébren lenni se tudtam. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy csak pár méter, és az az ajtó választ el tőle. És, hogy nem én vagyok vele hanem Taylor.
Megunva fejemben cikázó gondolataimat, amiket képtelen voltam akár egy pillanatra is felfüggeszteni, magamra kaptam a melegítőnadrágomat, egy ütött-kopott fekete pólót, és a kabátomat. Menet közben belebújtam a dorkómba, és kimentem a szobából. Gyorsan bezártam az ajtót, a kulcsomat a nadrágzsebembe süllyesztettem, és beszálltam a liftbe. A földszintre mentem, friss levegő kellett és egy szál cigaretta.
A szállodával szemben, az út túloldalán volt is egy bolt, ahova gyorsan beszaladtam venni egy dobozzal. Ígéretek ide vagy oda, muszáj volt elszívnom egyet. Inkább ezt választottam, mint az alkoholt.
Egy sarokkal arrébb leültem egy padra, hiába volt már majdnem éjjel fél kettő, a város ugyanolyan pörgős volt mint délután. Csak ültem, és néztem az előttem elhajtó autókat, hallgattam a város zaját, a körülöttem elsétáló emberek beszélgetésének foszlányait figyeltem. Csak ki akartam kapcsolni pár órára a fejemben kavargó gondolatokat, amik csak Harryről szóltak már hetek óta.
-Effy…?- ismerős hangja túlüvöltötte az autók zaját a hátam mögül.
Felé fordítottam a fejem, persze teljesen fölöslegesen. Ahogy megbizonyosodott róla, hogy tényleg én vagyok, felém sétált és megállt a pad mellett. Kezeit farmerzsebébe dugta, és nem tudtam nem észrevenni, hogy elcsodálkozott a kezemben füstölgő cigaretta láttán.
-Mit szeretnél?- hangom rekedtes volt a fáradtságtól. Épphogy csak felé pillantottam, szemeim ismét az autókat figyelték.
-Beszélnünk kell.- mondta egy hangos sóhaj kíséretében.


Sziasztok!
Hát, ez lett volna az új rész :) Nagyon-nagyon köszönöm a +1 feliratkozót, és a komit (amit persze nem tudok elégszer megköszönni)! De örülnék, ha több visszajelzést kapnék (tudom, hogy ezt mindig leírom). 
Remélem elnyerte a tetszéseteket a mai fejezet, további jó olvasgatást! 

1 megjegyzés:

  1. Szia drága!

    Nem bí-rom... egyszerűen kész vagyok. Most itt vagyok és sírok. Nagyon meghatottál, kész profi vagy. Ezt komolyan mondom! Vérbeli profi. Csodásan írsz, minden mozdulatot és ami a legfontosabb, minden érzést át tudsz adni. Elképesztő vagy, ehhez kétség sem fér. Fogalmam sincs, hogy mit írjak még mást, de ajh... meghatódtam. Köszönöm!♥
    Harry. Fúha. Nem tudom mit mondjak. Nem értem őt. Ha bűnbánóan néz Effy-re, akkor miért szórakozgat Taylorral?! Miért időz el a lányon a tekintete és miért megy utána? Hagyja ott azt a szőkét és menjen ahhoz, akivel lennie kell! Az a valaki Elisabeth! :)
    Effy. Megértem, teljesen megértem. Szörnyű lehet. A szíve millió darabban, és sírna, ordítana, sikítozna. De nem teheti a kötelessége miatt. Pláne azért, mert ott van Harry. Annyira jól tükrözted a szavakkal a lelki világát, hogy azt már dicsérni se tudom jobban! Drámai, megindító. És igaz... de remélem sikerül megbeszélniük.
    Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de szerintem romantikus, hogy hajnali fél kettőkor, a sötétben találkoznak. Remélem a további események sora is ilyen romantikus lesz, mert valahogy el tudják rendezni! El kell, hogy rendezzék! :)
    Nagyon szurkolok nekik és büszke vagyok rád! Újabb csodálatos részt hoztál és remélem, hogy MÁSOK IS sietnek és itt hagyják a nyomukat, mert megérdemled! :) Remélem hamar hozod a következőt és csak így tovább! Puszi♥

    ~T xx

    VálaszTörlés