6. Fejezet - "Csókolj meg!"

A szobámban ébredtem. A redőny le volt húzva, az ablak is csukva volt, de még így is hallottam, ahogy az eső esett odakinn. Nem tudom, mennyit alhattam, de a fejem szörnyen fájt, akárcsak a torkom, és a testem égett, de egyben rázott is a hideg. Ilyenkor könnyen visszasírtam mindent, amire gyerekként még nem gondoltam volna. Mondjuk egy anyát… három éve már, hogy elvesztettem, de nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Borzasztóan hiányzik. Amikor beteg voltam, mindig húslevessel etetett. Néha már rosszul voltam tőle, de mindig segített.

A telefonom rezegni kezdett az éjjeli szekrényemen. Arcomat a párnába fúrtam, és odanyúltam a telefonomért. „Apa” Villogott a szó a kijelzőn, én pedig a fülemhez emeltem a telefont.

-Szia.- alig volt hangom, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy halljon engem.

-Szia kicsim, jól vagy?- kérdezte aggódva.

-Csak megfáztam.- legyintettem, és megköszörültem a torkomat.- Miért hívtál?- érdeklődtem, nem sűrűn szokott telefonálni, a legtöbb dolgot személyesen beszéljük meg. Húsz percre lakik Londontól, két hetente járok hozzá.

-A hétvége miatt hívlak, Katherine kirándulni megy az iskolával.- felelte, én pedig beletörődve pislogtam a plafonra. Katherine a húgom, hat éves. Két hetente hétvégén nálam van, imádja Londont.

-Áttehetjük jövő hétre?- kérdeztem reménykedve.

-Persze, dolgoznom kell egész jövő héten, úgyhogy nem is bánnám, ha nálad aludna hétvégén.- vágta rá egyből, amit megmosolyogtam.

-Ott van veled?- kérdeztem. Most, hogy tudom, hogy nem láthatom, máris jobban hiányzik.

-Nem, a szomszédban van.- válaszolta, én pedig az oldalamra fordultam. Észre se vettem, de Harry az ajtónak támaszkodva állt, és elmélyülten nézett engem.

-Akkor legközelebb. Majd még felhívlak jövő héten, hogy mikor megyek.- kezdtem búcsúzkodni.

-Rendben Effy, vigyázz magadra!- felelte aggódva.

-Szia.- válaszoltam utolsóként, és letettem a telefont. Visszaraktam az éjjeliszekrényre, Harry pedig beljebb merészkedett a szobába, majd leült az ágy szélére.

-Hogy érzed magad?- simított végig arcomon, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy így próbálta megtudni, van e még lázam.

-Vacakul.- krákogtam, és egy kissé elpirultam. Kellemetlen volt, de mégis olyan természetes, hogy itt van mellettem.- A fiúk?- ültem fel, de ő visszalökött, és fejét csóválta.

-Haza mentek, pár órája aludtál már.- mosolygott, fejét kissé oldalra hajtotta. Hogy lehet valaki ennyire ellenállhatatlan?

-Nem akarlak feltartani téged se…- kellemetlenkedtem. Furcsán nézett rám, nem igazán tudtam értelmezni a reakcióját.

-Egyáltalán nem tartasz fel!- felháborodott.- Látom, hogy egyedül vagy, nem akarom, hogy bajod essen.- nézett körbe maga körül, majd a szemembe nézett.

-Ez csak egy kis megfázás.- rántottam meg a vállam, és szipogva elmosolyodtam, amit viszonzott, és közelebb hajolt hozzám. Homlokát az enyémnek hajtotta. Lehunytam a szemeimet, és kiélveztem minden másodperctöredékét a pillanatnak. Ahogy forró lehelete az arcomnak csapódik, szuszogásának ütemtelen hangja, és bódító illata… És a telefonja megcsörrent. Szemeim kipattantak. ő pedig elhúzta száját, és pufogva ledőlt mellém. Kihúzta a zsebéből a telefonját, és szem forgatva felkelt az ágyból.

-Sajnálom, ezt el kell intéznem.- motyogta, nem is biztos, hogy ezt mondta, de már ki is viharzott a szobából.

Míg Harry odakinn volt, én Haleyvel beszéltem. Elhívott vacsorázni, de mivel képtelen lennék az ágyam öt méteres körzetén kívül, szédülés nélkül közlekedni le kellett mondanom. Így hát Haley hozza a vacsorát, és azt a temérdeknyi kérdést, amit nekem tartogat.

Mikor már egy fél órája nyoma se volt Harrynek, kimentem a szobából. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, persze hiába, ő a teraszon állt, a korlátnak támaszkodva, és csak maga elé bámult. Nem akartam megzavarni, biztos munka miatt hívták, vagy csak a fiúk keresték. Leültem a kanapéra, és elkezdtem kapcsolgatni a tévét, majd megállítottam az egyik zenecsatornán. Épp a One Direction egyik videoklipje ment. Elmosolyodva dőltem el a kanapén, és figyeltem a fiúkat. Nem mostani lehet, egy kicsit máshogy néztek ki a jelenetekben. Időközben Harry bejött a teraszról, majd pimaszul elvigyorodva megtorpant a szobában, és köztem, és a tv között járatta a szemét.

-Kifejezetten aranyos voltál ott.- böktem a tévé felé.

-Aranyos? Most nem vagyok az?- húzta fel szemöldökét, és leült mellém a kanapéra. A szívem hatalmasat dobbant, ha akartam volna, se tudtam volna elfelejteni, hogy körülbelül egy órája, majdnem megcsókolt.

-Ott még… nagyon fiatalok vagytok. Leginkább rajtad és Niallen látszik.- zavarba jöttem, mikor megint közel hajolt hozzám, de hirtelen magához húzott, és szorosan ölelt. Nem értem… egyszerűen nem értem.

Pár órát csendben tévéztünk, de én nem tudtam megfeledkezni annak a gondolatától, hogy talán félreértettem őt.

Vagy lehet, hogy ő engem? Miért nem közeledik?

Elmélázva piszkáltam a pokrócom szélét, és néha lopva az arcára pillantottam. A kis gödröcskéi folyton ott ékeskedtek az arcán, valami bugyuta vígjátékot adtak, de a tekintete a tévén csüngött mindvégig.

-Jobban vagy?- kérdezte, és tenyerét homlokomra tette. Zöld szemei az enyémekbe mélyedtek, és egy pillanatra a lélegzetem is elakadt.- Szerintem lejjebb ment a lázad.- motyogta, és kezét elvette a fejemről, majd végigsimított a karomon, néha a hajamat piszkálgatta.

-Haley nemsokára átjön…- szólaltam meg alig hallhatóan, nem akartam tőle elköszönni. De valamiért, átvágva éreztem magam.

Göndör fürtjei megugrottak, mikor felém fordította a fejét.

-Nos, akkor gondolom ideje mennem.- őszintén mosolygott, én mégis kínosan éreztem magam. Lassú mozdulatokkal keltem fel öleléséből. Felhúztam lábaimat, majd átkaroltam őket, míg ő a hajába túrt, és felkelt a kanapéról. Miután tett egy-két lépést, én is követtem, bár még kicsit imbolyogtam. A telefonja megint csörögni kezdett, miközben felvette felém fordult, és megállt az ajtó előtt.

-Szia Louis.- mormolta, közben állta a pillantásomat.- Nem… Jobban van… Nem…- válaszolgatta neki monoton hangon.- Nem, Louis!!- emelte fel hangját felháborodva, de mégis mintha ott bujkált volna egy pimasz mosoly a szája sarkában.

-Szia Loui!!- szedtem össze a maradék hangomat is, és a telefonba kiabáltam. Közben automatikusan közelebb léptem Harryhez, a mellkasunk szinte már összeért.

-Ugye jön holnap?!- most már hallottam, ahogy a hangja egy oktávval feljebb csúszik, Harry pedig szem forgatva mosolygott le rám, míg én aprót bólintottam.

-Igen, de most leteszlek. Nemsokára otthon vagyok.- tette le a telefont, köszönés nélkül, én pedig láttam lelki szemeim előtt, ahogy Louis műkönnyekkel várja már most őt.

Ahogy lélegeztünk, mellkasunk egymásnak súrlódott, és félő volt, hogy megérzi dübörgő szívemet. Képtelen voltam mellette akár egy pillanatig is értelmesen gondolkozni, és ez fogja a vesztemet is okozni.

Alig láthatóan végighúzta nyelvét alsó ajkán, és őrjítően lassan kezét a derekamra csúsztatta. Hiába volt rajtam pulóver, az érintésétől bizseregni kezdett a bőröm, és képtelen voltam kivárni ezeket a hosszú másodperceket. Arca egyre csak közeledett felém, homlokát enyémnek döntötte. A tv zaja halkan szűrődött az előszobába, míg mi lehunyt szemekkel álltunk egymás előtt. Kezeimet remegve végigsimítottam karjain, majd szépen lassan a hajába túrtam, aminek hatására remegve szuszogott.

-Csókolj meg.- a hangom kétségbeesetten csengett, bár alig lehetett hallani.

Derekamat az övéhez húzta, a pulzusom megsokszorozódott. Kezét végighúzta a hátamon, majd a hajamba túrt, végül ajkait óvatosan az enyémhez érintette. Ujjaimat göndör fürtjeibe akasztottam, míg ajkaink lassan mozogtak egyszerre, végül egyre szenvedélyesebben becézgették egymást. A szívem ott dörömbölt a torkomban, a gyomrom dió nagyságúra zsugorodott, bőröm mindenhol libabőrös lett, és félő volt, hogy nem sokáig tudok megállni a lábaimon. Olyan szorosan húztam magamhoz, amennyire csak tudtam, és sose eresztettem volna el ezt a pillanatot. Tökéletes volt.

Zilálva húzódott el ajkaimtól, én pedig még hosszú pillanatokon keresztül csak lehunyt szemekkel kapaszkodtam nyakába. Arcomat alig érezhetően megcirógatta, mire én lassan kinyitottam a szemem. Csillogó szemekkel mosolygott rám, és ez elfoszlatta minden eddigi kételyemet.

-Megérte egész nap várni.- suttogta mély hangján, azzal a tipikus mosollyal az arcán.

Szóra emeltem a szám, még én se tudtam igazán, mit is mondhatnék, de a telefonja megint csörögni kezdett. Éreztem, hogy nem akar, de mégis elenged, és kihúzta zsebéből a telefont. Egy számomra ismeretlen grimasz futott végig át az arcán.

-Ezt fel kell vennem…- elmélázva nézett a szemembe, és egy hosszú csókot lehelt az ajkaimra.- Délután érted jövök.- mosolygott rám még utoljára, és még mielőtt mondhattam volna bármit is, már az ajtón túl volt, és csak a lépcsőházból hallottam a hangját.