48. Fejezet - "Egy új, boldog élet"

Meglepően gyönyörű, napsütéses, tavaszi nap volt Londonban.

Vicces volt, hiszen életem egyik legnagyobb és legmeghatározóbb dolgát készültem megtenni ezen a gyönyörű. londoni, napsütéses napon.

A lakásomhoz tartottam, ahol egy ingatlanügynök várt, akinek az ügyfele boldogan megveszi az apró kis lakásomat… ahol annyi de annyi emlék van, amivel többé már nem vagyok képes szembenézni.

Miután kiengedtek a kórházból, közel egy hetet töltöttem Eleanor manchesteri lakásában. Három napig nem keltem fel, nem ettem, nem ittam, nem aludtam. Töretlenül néztem magam elé és egy árva szót sem szóltam. Nem tudtam… nem akartam és nem is volt értelme. Gyereket vártam és a legváratlanabb pillanatban minden csak úgy… eltűnt. Nem volt többé és én egyszerűen nem tudtam feldolgozni az elvesztését.

És bár ma már jóval jobban éreztem magam, tudtam jól, hogy egy részem legbelül sosem lesz képes rá.

Abban a három napban sikerült szembe néznem azzal a tudattal is, hogy Harry magamra hagyott. A legnagyobb bajban, pont mikor a legjobban szükségem lett volna rá. Még csak meg se várta, míg felébredek. Nem köszönt el tőlem, még csak fel sem hívott, vagy küldött nekem egy üzenetet. Tökéletesen magamra hagyott és ez volt életem egyik legijesztőbb három napja.

Aztán a negyedik napon, mikor Eleanor a szokásos forró fekete teát az éjjeliszekrényre tette, és óvatosan az ágyam szélére ült egy félő mosollyal az arcán, tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. A talpamra kellett állnom, lezárni a múltat és új lappal kezdeni. És hát így történt, hogy majdnem két héttel később és több hónapnyi őrlődés és kínszenvedés után, Dylannel szemben álltam és a papírokat töltöttük ki a félig üres londoni lakásomban. Az otthon illata, és Harry kölnijének emléke facsarta az orromat miközben több oldalt aláírtam.

-És, hogy tetszik Manchester?- érdeklődött udvariasan Dylan. Nem meglepő, de ő mutatta be nekem és Eleanornak azt a gyönyörű szép lakást, amit végül ki is vettem és a napokban elkezdtem beköltözni.

Egy pillanatra felnéztem a papírról és Dylenre mosolyogtam.

-Szép hely.- válaszoltam röviden.

A napjaim a költözködéssel és munkakereséssel teltek, így nem sok alkalmam volt eddig körülnézni a városban… nem mintha nem látogattam volna már meg párszor Manchestert.

Dylan kellemetlenül bólintott a tömör válaszom után. Magamban mosolyogva fordultam vissza a papírhoz és írtam alá még egy oldalt. Tudtam, hogy feszélyezve érzi magát, szinte ott volt a levegőben. Csak azt nem tudtam, miért.

Pár perccel később már készen voltam minden papírral és egy hangos sóhaj kíséretében álltam fel a konyhaasztaltól. Dylan a nappaliban nézett körbe, mikor csatlakoztam hozzá és hosszú idő óta most először jutott csak eszembe, hogy az az ütött-kopott fotel még mindig az útban volt, és az ablak felé volt fordítva. Dylan szemei pont oda szegeződtek, én pedig zavaromban és hirtelen feltörő idegességemben beletúrtam hajamba és táskámat a kanapéra dobtam, miközben a fotel felé sétáltam.

-Sajnálom, amikor kipakoltam a lakást és jöttek a költöztetők teljesen kiment a fejemből a fotel…- szabadkoztam hevesen, és kezeim már a karfát fogták, hogy nagyobb erőfeszítések árán visszatolhassam régi helyére.

-Ne!- vágta rá egyből Dylan, mire lefagytam és nagyokat pislogtam rá.- Az ügyfelemnek kifejezetten tetszett… Semmit se szeretne változtatni a lakáson.- mosolyodott el halványan és szemei körbejárták a nappalit.

Egy kő esett le a szívemről miközben elengedtem a bútort és felegyenesedtem.

Tudtam, hogy már nincs visszaút, hogy már nem az én lakásom és semmi beleszólásom abba, hogy a rejtélyes ügyfél – aki készségesen, gondolkodás nélkül a teljes áron felül vette meg a lakást – hogy rendezi be a nappalit, vagy hogy fizeti a számláit, vagy hogy esetleg hogy jön ki a házsártos szomszédokkal akik a házban laknak a furcsa macskáikkal.

Vége volt. Pár perce megszakítottam mindent Londonnal. Nem volt több keresnivalóm a városban. Készen álltam megbirkózni a múltammal és lezárni, hogy egy új, boldog életet kezdhessek.

Június

Lehunytam a szemeimet. Reméltem, hogy az utcáról beszűrődő autók zaját sikerül kizárni a fejemből és a rádióból szűrődő vidám társalgást el tudom csitítani a szemeim összeszorításával.

De már nem egyszer tapasztaltam, hogy a dolgok nem oldhatóak meg ilyen könnyen.

A velem szemben ülő nőre mosolyogtam, akinek irigylésre méltóan gyönyörű, cirmos szőke haja volt és mélyzöld szemei csak úgy csillogtak a fényben úszó üzletben. Pár óra múlva összeházasodik élete szerelmével és ahogy a boldogságtól kicsattanó arcát néztem, tudtam, egy apró kétely sincs benne.

-Szóval, Taylornak is írtál egy számot és egy másik rádiónál említetted, hogy a One Directionből Harry áll hozzád a legközelebb.- ujjaim megremegtek, miközben az utolsó simításokat végeztem a menyasszony sminkjén. A rádió egyre hangosabbnak tűnt, pedig egy lélek sem mászkált arra és hangosította fel… és természetesen az én délelőtti műszakomban kellett Ed Sheerannak interjút adnia. A fenébe a médiával. A fenébe Eddel. A fenébe azzal, hogy három hónap sem volt elég arra, hogy elfelejtsem Harryt.

-Van valami információd arról, bármi sejtésed, hogy mi zajlik vagy zajlott le köztük?- kérdezte a fickó, aki már órák óta az idegeimen táncolt és a jelenlegi kérdése egy cseppet sem segített abban, hogy megkedveljem. Orromat felhúzva fintorogtam, miközben a rúzsok között kotorásztam.

-Inkább nem fűznék hozzá semmit.- csendült fel Ed ismerős, bizonytalan hangja.- Gondolom mindenki sejti, de inkább nem mondok semmit.- mély lélegzetet vettem, miközben a velem szemben ülő nő egy kissé értetlenül nézett rám, de én ügyet se vetve arckifejezésére, folytattam a munkám.

Szinte már hosszú évekkel ezelőtti pletykának tűnik a Harry-Taylor kapcsolat, de úgy tűnik, ez a pasas nem veszi észre magát. Biztos vagyok benne, hogy ma kivételesen csak azért kelt fel és ment be a rádióhoz, hogy engem basztasson.

-Harry… Harry király, a legfurcsább dolog Harryben, hogy egy darabig a lakásomban lakott.- szinte láttam magam előtt, ahogy Ed elmosolyodott és fejemet jobbra-balra ingattam egy széles mosoly kíséretében.- Nem mintha nem lenne háza… két, elég flancos lakása is van Londonban!

-Oh, szóval ez még a banda előtt volt…?

-Nem, nem… tulajdonképpen pár hónappal ezelőtt.- válaszolta vidáman Ed, én pedig akarva – akaratlanul belegondoltam, hogy ez mégis mikor történhetett. Minden összemosódott és az esetek többségében nem volt merszem visszagondolni a múltra… túl sok sebet szereztem, amik még mindig nem gyógyultak be.

-Oh, istenem… Ez fantasztikus lett!- ugrott fel mellőlem a székből a nő. Időközben annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy már a rúzs se volt a kezemben és a vendégem már rég távozni készül. Mosolyogva köszöntem el tőle és fáradtan ültem le a székbe, várva a következő vendégemet. Az interjú végéről lemaradtam, de jobbnak láttam inkább bele se gondolni Harry dolgaiba.

Az volt a legrosszabb, hogy ha akár egy másodpercre is sikerült elfelejtenem, valahogy mindig visszakerült a gondolataim központjába.

Az elkövetkező pár órám ugyanúgy telt, mint a hét többi napján. A hátam estére már leszakadt, a talpam is fájt a folytonos ácsorgástól és szinte sóvárogtam egy forró fürdőért egy pohár bor kíséretében. Miután bezártam az üzletet, hazafelé beugrottam a boltba bevásárolni, és még kilenc előtt boldogan kijelenthettem, hogy hazajutottam. Mint mindig, a lakásom üres volt és még hozzá kellett szoknom, hogy Eleanor nem nyomja folyamatosan a csengőmet, míg az ajtóhoz nem vánszorgok az éjszaka közepén… Majdnem két hete véget ért a szemeszter az egyetemen, ahol tanul és azóta szinte elválaszthatatlanok Louisszal.

A kedvenc Rolling Stones albumom szólt a nappaliban, halkan dúdolgatva pakoltam el a konyhában majd a fürdő felé intéztem lépteimet, közben felkötöttem hajamat.

És igen, ez volt Elizabeth Graham különleges, péntek esti élete.

 A habfürdőm már készülőben volt, miközben gyorsan kinyitottam egy üveg bort és fogtam egy poharat. A fürdő felé siettem, mikor a konyhapulton rezegni kezdett a mobilom. Megtorpantam útközben és szemem sarkából a mobilomra néztem ami egy pillanatra sem adta fel a rezgést. Felsóhajtva fordultam vissza és szinte kitekerve kezemet vettem fel a pultról a telefont és a fürdőbe szaladtam, ahol gyorsan letettem a poharat és az üveget. Niall neve kitartóan ott virított a kijelzőmön, majd ujjamat végighúztam a kijelzőn és a fülemhez emeltem a telefont.

-Nialler…- sóhajtottam fel bosszankodva. A kad szélére ültem és figyeltem, ahogy kezd egyre jobban megtelni forró vízzel.

-Anglia!- kiáltotta bele vidáman a telefonba, mire szélesen elmosolyodtam.- Hogy megy a Mac üzlet?- érdeklődött egyből.

-Negyed órája sincs, hogy hazaértem. Hulla vagyok.- sóhajtottam fel ismét és elzártam a vizet.

-Csak egy szavadba kerül, és Louise egyből visszavesz.- felelte és ismertem már jól ahhoz, hogy kihalljam a hangjából, hogy már egy jó ideje abban reménykedik, hogy valami csoda folytán meggondolom magam.

Sosem fog megtörténni.

Telefonomat a vállammal tartottam, miközben gyorsan kigomboltam a nadrágomat és mikor leküzdöttem magamról, vízcsobbanást és hangos nevetést hallottam a túloldalról. A nadrágomat a szennyes kosár tetejére dobtam és összevont szemöldökkel hallgattam az érdekes hangokat.

-Hol vagy?

-Miamiban!- válaszolta nevetve, én pedig ismét a jéghideg kád szélén ültem.- Kijöttünk a medencéhez a bandával. Oh, ha tudnád milyen jó idő van itt!- nevetett kisebb gúnnyal a hangjában. Szem forgatva tettem le magam mellé a telefont és gyorsan levetkőztem, majd bemásztam a kádba.

-Itt vagy?- kérdezte a kelleténél hangosabban, mikor visszaemeltem a telefont a fülemhez.

-Igen… Mikor jössz vissza Angliába?- kérdeztem, ügyesen figyelmen kívül hagyva az előbbi megjegyzését. De persze a kérdés körbelengte a gondolataimat, mint mindig, mikor valakivel beszéltem a bandából.

Vajon Harry is ott van?

-Szeptember elején lesz egy rövid leállás, majd meglátogatlak.- felelte teljesen komolyan és szinte láttam magam előtt azt a kék szempárt is, ami ígéretet tesz nekem.- És, mit csinálsz hétvégén?- kérdezte.

-Apa reggel hozza Katherinet, szabin leszek a hétvégén. Vasárnap este viszem haza.

-Szerezzek autót és sofőrt? Tudom, hogy nem-

-Nem kell, Niall!- vágtam rá egyből, még mielőtt bármit is kitalálhatott volna.- A saját lábamon akarok állni, tudod nagyon jól.- tettem hozzá és szinte láttam magam előtt ahogy a szemeit forgatja.

És ugyanebben a pillanatban, csak egy hangos kiáltást hallottam… Az ismerős, rekedtes hang szinte belevájta magát a bőrömbe és bármennyire is volt forró a víz, amiben feküdtem kirázott a hideg. Harry Niall nevét kiáltotta… Három hónap után most először hallottam a hangját. És még nem voltam rá felkészülve.

Még közel sem voltam rá felkészülve.

-Effs, mennem kell, majd még hívlak.- hadarta alig érthetően Niall.

-Oké, mondd meg Eleanornak, hogy…- mondtam, de a vonal már búgott a túloldalon.- Hogy hívjon fel…- motyogtam magamnak és letettem a telefont.

Kezembe vettem a poharat és töltöttem egy kevés bort, majd teljesen elmerültem a forró habok között. Belekortyoltam a poharamba és szemeimet a plafonra vezettem, felkészülve egy újabb, egyedül töltött péntek estére.

Sziasztok!

Tudom, hogy ez egy elég lapos rész lett, de néha kell egy-egy ilyen átkötő fejezet is. Kb. 5-7 rész van vissza a végéig, és szinte hihetetlennek tűnik, hogy lassan a végére ér a történet. 

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek aki írt, vagy feliratkozott! Imádlak titeket és tudom, hogy már nem egyszer mondtam, de úgy érzem, hogy nem tudom elégszer elmondani! :D :D

Tumblr-en megtaláltok, ha gondoljátok... és azt hiszem, hogy nincs is több mondanivalóm :)

Hétvégére megpróbálok hozni részt, péntek-szombat körül. :)