29. Fejezet - "...Újra egymásra találtatok"

Zöld szemei mélyen pillantásomba vésődtek, miközben még mindig ott álltam mozdulatlanul. Azt hiszem ez volt az első olyan pillanat, amikor tényleg elfelejtettem, hogy is vehetnék levegőt. A szívem vad tempóra váltott, a pulzusom az egekbe szökött és csak a szája sarkában bujkáló apró mosolyra tudtam odafigyelni.

-Drágám, nem hiszem, hogy emlékszel Harryre…- fejemet nagyanyám felé fordítottam, aki egy kedves mosollyal arcán járatta tekintetét köztem és Harry között. Ha lehetséges, még ennél is jobban megdermedtem, és most már nem csak én néztem meglepődve.

-Ami azt illeti, együtt dolgozunk.- köszörülte meg torkát Harry, és kezét a tarkójára simította. Zavarban volt, tisztán látszott rajta miközben beszélt. A szívemben pedig mintha egy tőrt forgattak volna. Együtt dolgozunk…

-Effy, ezt nem is mondtad!- a nagyi ragyogó pillantása most felém irányult, és egy szívmelengető mosoly terült szét arcán.

-Nem gondoltam, hogy számítana.- vontam vállat, ezzel talán sikerült egy kissé eltűntetni hirtelen jövő merevségemet. Reménykedtem, hogy a szavaim ugyanolyan rosszul esnek neki, mint amilyen érzést váltott ki belőlem ő is.

-Már hogyne számítana!- majdhogynem nevetett, miközben csilingelő hangján beszélt.- Régen el sem lehetett titeket választani!- mosolya egyre jobban szélesedett, miközben Harry és én egymásra néztünk. Tisztán láttam rajta, hogy ő sem tudja igazán miről is lehet szó, de számomra hirtelen minden világos lett. A tegnapi fotók… tényleg ő volt a képeken. Annyiszor mesélt a családjáról, és egyszer sem mondta, hogy Holmes Chapelben nőtt fel, én pedig nem is kérdeztem. Semmi esélyt se láttam arra, hogy egy és ugyanazon kisvárosban töltöttük a gyerekkorunkat. És ebben a lehetetlen helyzetben, azt kívántam bárcsak emlékeznék minden egyes vele töltött pillanatra.

Mire feleszméltem a nagyi már jókedvűen beszélgetett Harryvel, aki a szeme sarkából engem figyelt. Katherine nem messze ült tőle, csüngött minden egyes szaván.

-Tudom, hogy későn szólok, de szívesen látunk vacsorára Harry!- nagyi hangja betöltötte az egész pékséget, mire én ijedten kaptam fel a fejem.- Olyan ritkán jársz már haza!- tette hozzá szomorúan nagymamám, mire Harry tekintete ismét rám tévedt, ahogy hezitálva toporgott a pult előtt.

-Ha nem zavarok…- tenyere ismét tarkójára siklott, tekintete még mindig enyémet fürkészte. Pillantását követte a nagyi lelkesedő arca is, aminek nehezen tudtam volna nemet mondani.

-Nem zavarsz.- nyögtem ki nagy nehezen.

*

Több kérdés is kavargott a fejemben, miközben végignéztem magamon a tükörben. Egy sima farmernadrágot és egy fekete pólót húztam. Csak egy egyszerű családi vacsorára készülünk. Csak a család és… Harry. Idegesen igazgattam el göndör tincseimet, amik a vállamra hullottak. Minimális smink volt az arcomon, ami természetesen nem tudta eltűntetni az arra kiült bűntudatot, amit amiatt éreztem, hogy szó nélkül ott hagytam Harryt a szállodában. De mit is mondhattam volna neki, ha már így is túlléptem a határokat aznap éjjel. Bőven túlléptük mindketten.

Ahogy a gondolataim New York felé terelődtek, eszembe jutott Louis ijesztő viselkedése, mikor elköszöntem tőlük… Hát persze, hiszen ők mind tudták, hogy Holmes Chapelben töltöm az ünnepeket. És azt is, hogy Harry is… amint visszaérek New Yorkba megfojtom Niallt, amiért nem szólt nekem erről.

Kezeim már remegtek az idegességtől. Még egyszer utoljára megnéztem magam a tükörben és egy hangos sóhaj kíséretében kiléptem a szobámból. Lassan sétáltam le a konyhába, ahol már készen állt az összes fogás. Katherine apró kezeiben félelmetes látványt adott az a sok tányér, amit az ebédlő felé vitt.

-Hétvégente minden délelőtt itt állt az ajtó előtt, és téged várt.- a nagyi hangja csendült fel a háttérből, miközben én a koszos edényeket mosogattam. Kellett egy pillanat, mire felfogtam, kiről is beszél. Ahogy elképzeltem a kis Harryt, a nagyi házának ajtajában csak rám várva… Nem! El kell felejtenem, csak barátok vagyunk…- Nem gondoltam volna, hogy elfelejted. Minden napodat vele töltötted.- rázta meg fejét mosolyogva, majd visszafordítottam fejemet a mosogató felé.- Remélem nem kellemetlen, hogy meghívtam vacsorára. A fél gyerekkorát itt töltötte, és egy ideig a pékségben is dolgozott…- hangja továbbra is vidám volt, de én legszívesebben megsemmisültem volna. Az éjszaka Harryvel, a gyerekkori fényképek és most ez a vacsora. Túl sok volt ez egyszerre. Azt hittem unalmas lesz a hetem Holmes Chapelben, de úgy tűnik mint mindig, most is tévedtem.

-Nem nagyi, nem kellemetlen.- meglepő módon hihetően csengtek a szavaim.- Jóban vagyunk.- vontam vállat, és összeszorítottam a szemeimet egy pillanatra. Még szerencse, hogy háttal álltam neki. A szemébe már nem tudtam volna ugyanezt mondani.

-Ennek örülök drágám, Harry nagyon rendes és…- a mondatát már nem tudta befejezni, ugyanis megszólalt a csengő. Egész nap ettől a hangtól rettegtem, miközben csillogó zöld szemeire tudtam csak gondolni.

Az utolsó edényt is elmostam, és elzártam a vizet. A nappali felől hallottam a nagyi hangját, ahogy köszönti Harryt. Furcsa érzés kelt életre a hasamban, miközben már régi ismerősként köszöntöttem zakatoló szívemet, ami csak Harry közelében kelt igazán életre. Követtem a nagyit, hiába néztem szét a konyhában, nem volt semmi tennivaló, amivel el tudtam volna rejtőzni.

Harry a fogasra akasztotta kabátját, és beletúrt göndör hajába. Fekete póló volt rajta is és fekete farmer, annyi különbséggel hogy a pólója fölé húzott egy piros kockás inget, amit kigombolva hagyott. Szemeim végigpásztázták őt, mire megakadt a szemem a nyakláncon. Még mindig hordja. New Yorkban is észrevettem, de még mindig meglep.

-Szia.- halványan elmosolyodott, ahogy köszönt nekem. Az ajtónak támaszkodva álltam, és figyeltem ahogy a nagyi és Katherine felváltva ostromolják őt mindenféle fölösleges dologgal. Úgy tűnik, a család minden női tagja oda van érte.

-Szia.

Apa még mindig a kanapén ült, mikor a nappaliba mentünk. Egész délután ezt csinálta, de csak mosolyogni tudtam rajta. Végre kikapcsolódik, jót tesz neki is egy kicsit a környezetváltozás.

Ahogy meglátta Harryt felpattant a kanapéról, és széles mosollyal köszöntötte, ami egy kissé meglepett. Sosem így képzeltem el az első találkozásukat. Nos, mint ahogy kiderült, nem is ez az első találkozásuk. Ezt még meg kell szoknom.

-Harry!- apa kezet fogott Harryvel, aki visszafojtotta széles mosolyát. Lemerem fogadni, hogy neki is ugyanaz zajlik le a fejében, mint nekem.

-Mr. Graham.- udvariasan bólintott, mikor elengedték egymást kezét.

-Szólíts nyugodtan Peternek!- mosolygott apa továbbra is. Harry ismét bólintott, miközben én jobbnak láttam inkább leülni a kanapéra. Vajon más helyzetben milyen lenne az első találkozásuk? Apa ugyanilyen kedves lenne vele, ha tudná…? Nem, persze hogy nem. Puskával kergetné a ház körül addig, amíg el nem üldözné örökre.

-Barbara említette, hogy együtt dolgoztok.- zökkentett ki apa a gondolataimból. Harry a kanapé másik végében ült, velünk szemben apa.- Elizabeth nem szeret sokat mesélni a munkájáról, így hát mindent másodkézből kell mindig megtudnunk.- Harry visszafojtott egy mosolyt, Katherine közben leült közénk, a nagyi pedig apa mellett foglalt helyet.

-Csak besegítek, apa.- sóhajtottam fel szem forgatva.

Harry előrébb dőlt, hogy töltsön magának a már gondosan bekészített teából. A nagyi szeme kikerekedett és mintha szellemet látott volna, teljesen elfehéredett ahogy Harry nyakláncát nézte, ami ott lógott a nyakában. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy történjen valami, hogy Harry észrevegye, vagy a nagyi vonjon kérdőre, vagy bármi… de nem tette szóvá, hogy anya nyaklánca immáron Harry tulajdonában van. Rendezte arcvonásait, és mikor Harry visszadőlt a kanapéra, sokat tudón járatta tekintetét köztem és Harry között.

-A lényeg, hogy újra egymásra találtatok.- zárta le a beszélgetés ezen részét a nagyi egy széles mosollyal az arcán.

Az este további része még kellemetlenebbül telt. Harry és én egymáshoz sem szóltunk, bár nem is lett volna rá alkalmam, a nagyiék folyton ostromolták a kérdéseikkel. Mindketten kerültük egymás tekintetét, még akkor is, mikor a nagyi egymással szembe ültetett minket a vacsoránál. Féltem, hogy ha véget ér az este rákérdez a nyakláncra, de leginkább attól tartottam, hogy apáék előtt fogja megtenni.

Miután végeztünk a vacsorával, leszedtük a nagyival az asztalt, miközben apáék visszamentek a nappaliba. Jól jött a sok mosogatnivaló, így nekem nem kellett utánuk mennem, hiába unszolt a nagyi. Nem tudtam volna tovább ott ülni Harry mellett.

Csendben pakolásztam a konyhában, majd kezdtem el mosogatni. Próbáltam nem odafigyelni a kintről jövő hangokra, és Harry nevetésére. Borzasztó lassan telt az idő, és én még jobban nyújtottam, nem állt már szándékomban kimenni a konyhából, amíg Harry nálunk van. Egyértelmű, hogy fölösleges volt minden bűntudat amiatt az éjszaka miatt. Ő se kereste a társaságomat, még csak fel se hívott azóta. Bosszankodva nyúltam a következő tányérért, mikor egy ismerős kéz elvette előlem.

-Segítek.- halkan csengett rekedtes hangja és bátortalanul rám mosolygott. Pár pillanatig csak az arcát néztem, miközben a mosogatásra koncentrált szótlanul.

-Sose mosogattál.- fogtam én is egy tálat, és elmostam. Visszafojtottam egy mosolyt, éreztem magamon a tekintetét de most én voltam az, aki nem nézett rá.

-Igaz. De valahogy muszáj beszélnem veled.- felelte, én pedig a csöpögtetőre raktam a tiszta tányért. Ugyanúgy folytattuk a mosogatást, bár a szívem készült kitörni a mellkasomból.

-Mégis miről?- próbáltam közömbös lenni, kisebb-nagyobb sikerrel. Akadozva vettem a levegőt, karja az enyémhez simult és próbáltam a legészrevétlenebbül magamba szívni az illatát. A szemem sarkából láttam, hogy jót szórakozik rajtam.

-Miért nem köszöntél el?- hirtelen elzárta a vizet és felsőtestével felém fordult, arca csak pár centire volt az enyémtől. Szemei rabul ejtettek ahogy várta a válaszomat.

-Mitől lett volna jobb, ha elköszönök?- kérdeztem remegő hangon.

-Azt akartam, hogy velem maradj, és…

-Nem tehetnénk úgy, mintha meg se történt volna, kérlek?- nem engedtem, hogy befejezze a válaszát, bármennyire is volt komoly a hangja. Nem akartam még ennél is több sebet felszakítani.

-Nem, Effy!- vágta rá nyugtalanul, és elhúzódott tőlem. A pultnak támaszkodott, és vett pár mély lélegzetet.- Amit aznap este mondtam, komolyan gondoltam.- szemei csillogtak, ahogy rám nézett, és vészesen közelített felém.

A fájdalom és a boldogság egyszerre járta át a testem, ahogy arra gondoltam, hogy ajkai ismét enyémeken fognak pihenni. Bármennyire is hiányzunk egymásnak, ismét össze fog törni, és a következő alkalmat már nem tudnám elviselni. Ajkai már csak pár centire voltak tőlem, mikor hátraléptem, és lesütöttem szemeimet.

-Ideje visszamennünk.- suttogtam, és ott hagytam őt a konyhában.

Az utóbbi pár napban már másodszor sétáltam el tőle szó nélkül…

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ennyire késve hoztam az új részt, de a héten nem igazán ment az írás, ami meg is látszik a fejezeten... Remélem, hogy azért ez is tetszik nektek valamennyire! :)
Nagyon szépen köszönöm a +1 feliratkozót, és az előző részhez jött két komit! Nagyon sokat jelent nekem, még ha egy ember ír, már az is bearanyozza a napomat! :)
Jó olvasgatást, a következő rész kedden vagy szerdán hétvégén érkezik!