11. Fejezet - "Kételyek között"

„Hiányzol.

Túlságosan,

Egyre gyakrabban,

És egy kicsivel jobban minden nap.”

Harry

Csak bámultam a telefonom kijelzőjét. A szívem meglódult minden egyes szó elolvasása után, a pulzusom az egekbe szökött. Mélyet sóhajtva tettem vissza telefonomat a konyha asztalra, és még vagy ezerszer elismételtem szavait a fejemben.

-Ő írt?- zökkentett vissza a valóságba Eleanor. Gyakran látogatott meg, mióta a fiúk nincsenek itthon. Igaz, hogy csak egy hétre mentek el, borzasztóan hiányolta Louist. A turnéra nem is akar még gondolni… Ahogy én sem.

Nem szóltam, csak bólintottam. Felhúztam lábaimat a székre, és fejemet a térdemre támasztottam. A kávém az asztalon gőzölgött, még hozzá se nyúltam. Eleanor elmélázva tologatta ide-oda bögréjét, néha rám pillantva.

-Hallgatlak.- mormoltam orrom alatt, és kérdőn néztem rá.

-Szereted?- kérdezte alig hallhatóan, pedig rajtunk kívül senki se volt a lakásban. Katherinet délután hazavittem apához, Haley pár órája hagyott minket magunkra.

-Ha nem mondom ki, nincs semmi… nem igaz?- erőltettem egy mosolyt arcomra, de Eleanor aggódva pislogott rám.

-Meg fogsz lepődni, de Harry… még sose láttam ilyennek.- ahogy beszélt, egyre szélesebb mosoly ült ki arcára. Megnyugodtam.- Még sose viselkedett így, ha egy lányról volt szó, Effy.

-Szerelemet akart vallani… legalábbis azt hiszem.- vágtam szavába nyugodtan, mire elképedve pislogott rám.

-Azt hiszed?! Mi történt, miért nem mondta?!- teljesen kiakadt, láttam, hogy képzeletben már készül a holnapra, és anyai szigorral lehordja Harryt.

-Nem engedtem neki.- hangom bizonytalanul csengett, és megremegett.

-Effy, ennek így semmi értelme!- fakadt ki, és az asztalra csapott.

-Mi a biztosítéka annak, hogy nem csak egy újabb strigula vagyok neki?- kérdeztem remegő hangon. Napok óta csak ez a kérdés járt a fejemben.

-Semmi.- tette kezét az enyémre, és megnyugtató mosollyal nézett szemembe.- Még egyikünk se látta ilyennek őt, talán ezúttal komolyak a szándékai.

-Talán…- suttogtam, és belekortyoltam kávémba.

­*

A kavargó gondolataim, és aggasztó kételyeim ellenére reggel izgatottan pattantak ki szemeim. Az óra nyolcat ütött, a fiúk gépe fél óra múlva landol Londonban, és ha minden jól megy, ma hamar végzek a munkával, és ezáltal hamar láthatom Harryt is. Tizenkilenc éves létemre úgy éreztem magam, mint egy tizenöt éves kis tini, aki az első randijára készül. A legviccesebb az egészben az, hogy sose viselkedtem még így. Ha Haley látott volna ilyenkor, valószínűleg jól fejbevágott volna, hogy észhez térjek.

-Csak emlékeztetni szeretnélek, hogy holnap fontos programunk van!- sipítozott Haley a telefonba, míg én a megadott címre igyekeztem, egy fotózás helyszínére.

-Nem feledkeztem meg a stúdióról.- sóhajtottam mélyet, és megálltam a pirosat jelző rendőrlámpánál.

-Remélem a túlzott öröm után sem fogsz, megígértem a srácoknak, hogy segítek.- aggodalmaskodott. A lámpa átváltott zöldre, mire én sietős léptekkel átmentem az út túloldalára, végre elérve a célomhoz.

-Én is megígértem, de most le kell tennem. Holnap találkozunk, szia!- hadartam el gyorsan, majd miután elköszönt, letettem a telefont és bementem az épületbe. De bár ne tettem volna…

Minden a feje tetején állt. A fodrász beteget jelentett, az egyik modell késett, és lehetetlen volt elérni, a díszlet sem passzolt, és így tovább. Legalább tizenöt lány hajának és sminkjének elkészítése várt rám. Ezzel akkora baj nem is lett volna, ha nem kellett volna a mai nap folyamán vagy háromszor megváltoztatni ezeket.

Délután négy körül volt az „ebédszünet”.  Lehunyt szemekkel ültem a sminkszobában lévő bőr kanapén, és próbáltam összeszedni magam.

-Hihetetlen, hogy már megint ők vannak a tévében.- háborgott mellettem Natalie, az egyik modell lány. Nem most dolgozunk együtt először, legalább egy évnyi közös munka áll mögöttünk. Egész rendes lány, jól megértjük egymást.

-Csak féltékeny vagy.- kuncogtam meditálásomat félbeszakítva, majd résnyire kinyitottam a szemem, és az apró kis tévére pillantottam, ami a sarokban állt.

Egyből felültem, és elkerekedett szemekkel néztem a képernyőt. Harry és Taylor Swift volt a tévében. Csak egy kép volt, a műsorvezető pedig hatalmas vehemenciával, és mosollyal az arcán részletezte kettejük kapcsolatát.

-Hogy mekkora barom vagyok…- mormogtam az orrom alatt, és mazochista módon csak kettejüket bámultam. Barom, barom, barom…

-Na ki a féltékeny?- a valóságba Natalie hangja húzott vissza. Értetlenkedve nézett rám, majd megint a tévére. Nem tudom milyen arcot vághattam, de egy kisebb hatásszünet után döbbenten pislogott rám.

-Na ne! Nem hiszem el, hogy te és…- kiabálta, de még idejében lepisszegtem, és nem tudta elmondani, mire is jött rá.- Nem vagy semmi.- nevetett rajtam.

-A naivság ezen fokát már tanítani tudnám…- mormogtam továbbra is, térdemre könyököltem, és arcomat kezeim közé temettem. Natalie vigasztalásként végigsimította kezét a hátamon, míg én próbáltam rendezni gondolataimat.

-Ti… szóval ti együtt vagytok?- kérdezte alig hallhatóan, ugyanis kezdtek visszaszállingózni az emberek.

Felegyenesedtem, és megráztam a fejem. Reménykedtem benne, hogy az ide-oda ingatástól kirázódnak fejemből gondolataim. Natalie kíváncsian nézett rám, minden mozdulatomat érdeklődéssel követte, és várt a válaszomra.

-Nem, mi… Ahj, nem tudom!- dőltem hátra a kanapén, arcomat a plafon felé emeltem.

-Tudod, ezt a képet legalább négyszer láttam az elmúlt hónapban. Nem muszáj mindig elhinni, amit látsz, vagy olvasol.- őszintén mosolygott, ami valamilyen szinten megnyugtatott, és felcsillant a remény is bennem. Talán igaza van, csak én reagálom túl az egészet. Elvégre is, ha neki Taylor kellene, miért pazarolná az idejét rám is?

Ezek után megint nekiálltunk a munkának. Estefelé írtam Harrynek egy sms-t, hogy ne várjanak este. Úgy volt, hogy munkából hozzájuk megyek, de nyolc óra felé már semmi erőm nem volt. Hiába akartam látni a mosolyát, elveszni csillogó szemeiben, vagy elmerülni rekedtes nevetésében… az ágyam, és egy forró fürdő gondolata ugyanolyan erővel levett a lábamról jelen pillanatokban, akárcsak Harry.

Fél tíz volt, mikor beültem a taxiba, és fáradtan elmondtam a címem. Útközben ránéztem a telefonomra, hátha jött üzenetem. De se Harry, se más nem írt vagy hívott. Ez kissé aggasztott, és akaratom ellenére is eszembe jutott a délután, és a Taylorral kapcsolatos híresztelések. Mindig ott bujdosott a gondolataimban a Mi van ha…? kérdés.

Az utcánk kihalt volt, csendes, és sötét. Kifizettem a fuvart, és elvonszoltam magam a kapuig, majd a lakásom ajtajáig. A zár halkan kattant egyet, én pedig egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében léptem be az ajtón. De ami a szemeim elé tárult, elűzte az álmosságot szemeimből egy pillanat alatt.

A földön mécsesek világították be halvány fénnyel az előszobát, és a lakás többi részét, a padlón fehér és vörös rózsaszirmok hevertek. Elakadt a lélegzetem, a szívem kihagyott egy ütemet. Még mindig ott álltam a küszöbön, az ajtó kilincsébe kapaszkodva, mikor Harry a nappali ajtajában megállt velem szemben, és elmosolyodott. Fekete farmer, és fekete póló volt rajta. A haja össze-vissza állt, a nyakában pedig ott lógott a tőlem kapott nyaklánc. Mindkét keze a háta mögött volt, sejtelmesen csillogtak szemei.

-Egész éjjel ott fogsz állni, vagy bejössz végre?- édesen oldalra billentette fejét, majd végigmérte rajtam szemeit. Végigfutott rajtam a hideg, a szívem pedig majdnem kitört a mellkasomból. Remegve csuktam be magam mögött az ajtót, és bizonytalan léptekkel – nehogy belelépjek a mécsesbe, vagy a rózsaszirmokra, amik túl tökéletesen voltak elhelyezve -  felé sétáltam. Pár centire megálltam előtte, mire előrántott a háta mögül egy szál vörös rózsát. Tökéletes volt. Az arcunk között tartotta, és mikor már készült elvenni tőle, elrántotta, és az ajkaihoz nyomta.

-Csak ha megcsókolsz.- motyogta, szemeit az enyémekbe mélyesztette. A kezét, amiben a rózsa volt leengedte, és derekamnál fogva közelebb vont magához. Egyik kezemet arcára tettem, másikkal hajába túrtam, és képtelen voltam nem zöld szemeibe nézni. A köztünk lévő távolság hirtelen semmisnek tűnt, néha-néha ajkaimat övéinek érintettem, finoman ízlelgetve őket. Szakadozva vette a levegőt, szemei lassan lecsukódtak, és szakadozva fújta ki a levegőt, mikor elhatározta, hogy véget vet játékunknak. Ajkai megremegtek, mégis céltudatosan tört utat magának nyelvével, ezzel teljesen megőrjítve engem. Jóval szenvedélyesebben csókolt, mint eddig valaha is. Többször is elmosolyodtam a csók közepette, a végén levegő után kapkodva húzódtam el tőle. Szemeit lehunyva tartotta, homlokát enyémnek döntötte, és próbálta rendezni lélegzetét.

Imádtam. Imádtam az arcának minden egyes, apró részletét.

Kezéből óvatosan kivettem a rózsát, és játékosan végighúztam orrának vonalán. Halványan mosolygott. Nem kellettek szavak, percekig csak egymást figyeltük. A hifiben Ed Sheeran Kiss Me című száma szólt, mióta csak beléptem a lakásba. Persze ez csak akkor tűnt fel, mikor megint újraindult a szám.

-Egyedül választottál nekünk zenét?- nevetgéltem, miközben már a nappaliba sétáltunk, és leültünk a kanapéra. Harry az ölébe húzott, és karomat simogatta, míg én göndör fürtjeivel szórakoztam.

Felnevetett.

-Ezt az egyet találtam csak.- mentegetőzött, de nekem tetszett. Puha ajkai enyémekhez értek.

-Minden tökéletes.- suttogtam ajkaiba, de ekkor kipattantak szemeim.- De mégis hogy jutottál be a lakásba?- húzódtam el tőle, mire halk nevetésbe kezdett.

-Haley odaadta a pótkulcsát. Már napokkal ezelőtt meg lett beszélve.- húzta ki magát büszkén, mire én csak meglöktem, így újra a kanapé támlájának dőlt.

-Árulók vagytok.- tettetett sértődöttséggel ültem ölében, de ő nem habozott sokáig, karomnál fogva közelebb húzott magához, és megcsókolt. Végre elűzte minden kételyemet, gondolatomat. Csak ő volt és én… más nem is számított.             

Sziasztok!
Remélem, tetszett az új rész, és végre kapok megjegyzést, vagy bármit!
Nagyon jól esne, ha kapnék visszajelzéseket a történetről.. :)