Tenyere végigsiklott derekamon, lehelete
vállamnak csapódott, majd ajkai perzselték ott bőrömet. Egy apró mozdulattal
közelebb bújt hozzám, mellkasa hátamnak simult, közben égető csókokkal hintette
be nyakamat.
-Bárcsak minden reggelem így kezdődne.-
motyogtam a párnába, és bár lehetetlen volt, közelebb bújtam hozzá. Halkan
felkuncogott, hangja még rekedtes volt. Keze pólóm alá csúszott, és úgy
cirógatta tovább hasamat, közben én néha kezét simogattam. Csak a szuszogását
hallgattam, lelkierőm még nem volt ahhoz, hogy kinyissam a szemeimet. Túl szép
volt ez a reggel ahhoz, hogy bármit is elsiessek.
Odalentről hangok szűrődtek fel, ami azt
jelezte, hogy a fiúk is kezdtek ébredezni. Szembe fészkeltem magam Harryvel, és
nyakig betakartam magunkat. Csak egy bokszeralsó volt rajta, kisebb vita után
este magán hagyta. Először csak azt hittem viccel, mikor azt mondta, szeret
meztelenkedni.
Kezét derekamra tette, lábaink
összefonódtak. Nem fáztam, mégis úgy bújtam oda hozzá, mintha vacognék.
Felkönyökölt fejét megtámasztva kezével, és csillogó zöld szemeivel arcomat
fürkészte.
-Gyere velem holnap.- bukott ki száján
hirtelen jött ötlete, miközben én haját babráltam. Kezem megállt mozdulatom
közepette, és megilletődve pislogtam rá. Szemei kíváncsian és reménykedve
várták válaszomat, szája sarkában egy apró mosoly bujkált.
-Harry, én…- túl nagy kérés volt, túl
hamar jött. Szemei egyre kétségbeesettebben meredtek rám, nem tudtam, mit
válaszoljak.
-A gondolatától is megőrülök annak, hogy
egy hétig nem láthatlak…- szemei megint úgy csillogtak mint tegnap.
-Dolgoznom kell, Harry.- simítottam
kezem arcára, mire csalódottan lebiggyesztette ajkait, és kiskutyaszemekkel
ajkaimhoz hajolt egy csókért.
-Szabadságra mész, túlságosan
kimerültél. Segítenem kell kikapcsolódni…- gyűrt maga alá, miközben ajkai egyre
önzőbben vették birtokba enyémeket.
A hasam a percek múlásával egyre jobban
görcsbe rándult, és lassan már azt is elfelejtettem, hogy kell rendesen
lélegezni. Lábaimat összekulcsoltam csípője körül, míg ő egyik kezével fejem
felett támaszkodott, másikkal derekamat, vagy éppen combomat simogatta egyre
vadabbul.
-Ilyen körülmények között lehetetlen
megfontolt választ adni.- nevettem, mikor épphogy elhúzódott tőlem, és szemembe
nézett.
-Nincs mit átgondolni… Gyere velem.-
ajkait nyakamra vezette, majd államra és ismét ajkaimra.
-Te is tudod, hogy nem lehet.- ráztam
fejemet. Tekintetét kerestem, ami ezúttal csalódottan csillogott, arca hirtelen
semmi jelét nem mutatta a pillanatokkal ezelőtti jókedvnek.- Beszélünk
telefonon… Különben is, annyi dolgotok lesz, hogy nem lenne időd rám. Egy hét
hamar elrepül…- próbáltam némi jó indokot keresni, és felvidítani őt, de mind
hiába. Még én se hittem el magamnak, amit mondtam.
Mintha meg se hallotta volna, mit
beszéltem, lábaimat lefejtette magáról, és kikelt az ágyból. Kivett egy tiszta
bokszert a fiókjából, és elment a fürdőbe.
Nagyokat pislogva feküdtem az ágyban,
hallgatva a víz csobogását. Nem akartam megbántani, attól félek, hogy ő fog
engem… Amit tegnap akart mondani, és hogy menjek el vele és a bandával egy
egész hétre… Túl hirtelen jött egyszerre.
Percekig vártam, hogy kijöjjön a
fürdőből, és úgy mosolyogjon rám, mintha mi se történt volna. Utáltam a tudatát
annak, hogy elutasítottam. Mikor már vagy fél órája a fürdőben volt, fogtam
magam, és kikeltem az ágyból. Már rég nem folyt a víz odabenn, csendben
szöszmötölt és volt egy olyan érzésem, hogy jelenleg nem akar látni se engem.
Míg ezek a gondolatok csalódottan és bántón csengtek fejemben magamra kaptam az
egyik melegítőnadrágomat és lementem a konyhába.
A fiúk jókedvűen beszélgettek, míg Louis
bénázva próbált összedobni egy rántottát.
-Hagyd, majd én.- mosolyogtam rá
kedvesen, és odébb löktem.
-Mi volt ez a nagy csend éjjel?-
kérdezte egy pimasz mosoly kíséretében, míg leült a fiúk mellé. Szúrós
szemekkel néztem rá, mire felemelte két kezét, és ajkait lebiggyesztette.
-Louis!- szólt rá Liam helyettem, mire
hálásan rá pillantottam, közben elosztottam a már kész rántottát a tányérokon.
-Miért van az, hogy ha nincs itt
Eleanor, ilyen nagy a szád?- kérdeztem tőle nevetve, mikor már reggeliztünk.
Biztos ami biztos, Harry tányérja is ott várta gazdáját az asztalon.
-Amúgy, hol van Harry?- kérdezte
tipikus, elmélyített hangján. Körbenézett, majd gyanakodva pislogott rám.
-Fürdik.- vontam meg vállam akaratom
ellenére. Rosszul esett, hogy még mindig nem jött utánam.
A fiúk egyszerre könyököltek fel az
asztalra. Kezdtem már megszokni ezeket az összehangolt mozdulataikat. Tovább ettem,
mintha mi se történt volna, mire Niall felhúzta egyik szemöldökét, és
megköszörülte torkát.
-Nem történt semmi!- fakadtam ki, és
villámat a kelleténél nagyobb erővel dobtam a tányérra. Hangosan csörömpölt a
csendes házban, miközben négy szempár szegeződött rám.
-Ezek után, már ha igaz lenne se hinnénk
el.- felelte higgadtan Zayn, és egy bátorító mosollyal arcán nézett rám.
-Semmiség… Elhívott, hogy menjek
veletek, de én nemet mondtam.- sütöttem le szemeimet, villámmal pedig a maradék
rántottát kotorásztam. Kimondva még nagyobb baromságnak hangzott.
-Miért mondtál nemet?
-Miért nem jössz?
-És ő most mit csinál?- soroztak meg
kérdéseikkel.
-Nem tehetem meg, hogy gondolok egyet,
és lelépek egy hétre.- ráztam fejemet hevesen, tekintetemet pedig lopva az emelet
felé emeltem. Még mindig semmi.- Egyedül tartom fenn a lakásomat, munkám van,
és…- elharaptam a mondat végét, és lehajtottam a fejem.
Liam vigasztalóan, és kedvesen vállamra
tette kezét.
-Csak nem akar itthon hagyni.- Louis
elém guggolt, csak ekkor emeltem fel fejem.
-Én sem akarom, hogy elmenjen… De ez
akkor sem megoldás, hogy hirtelen mindent itt hagyok.- hangom szomorúan
csengett, tanácstalanul néztem a négy fiúra, akik lebiggyesztett ajkakkal
néztek vissza rám.
-Biztos nem tudsz eljönni?- kérdezte
Zayn, mire én megráztam fejem.
-Meg fog nyugodni, csak adj neki pár
órát.- mosolygott bíztatóan Louis. Az emeleten becsapódott egy ajtó, mire
mindenki a helyére ugrott, és tovább folytattuk reggelinket. Harry szótlanul
lépett be a konyhába, a fiúknak motyogva odaköszönt, majd miután öntött magának
kávét, elvette mellőlem tányérját, és anélkül, hogy rám nézett volna, a
nappaliba sétált.
Fájt, hogy így viselkedett, de hallgatok
Louisra, és várok… bár nem én vagyok a világ legtürelmesebb embere.
A délután gyorsan eltelt, filmet néztünk
mindannyian, estefelé Eleanor is csatlakozott hozzánk, majd elvonultak
Louisszal. Remekül kiegészítik egymást. Míg
ez a mondat visszhangzott fejemben, és a pár után néztem, szemem akaratlanul is
Harryre emeltem, aki komor arccal meredt a tévére.
Talán
most kéne véget vetni az egésznek? Az együtt töltött hét
csodálatos volt, talán így kellett történnie, de több nem lehet. Talán itt ér
véget közös életünk, de majd mosolyogva gondolunk vissza ezekre a napokra. Én sose felejtem el őt.
Lábaim maguktól vezettek az emeletre,
ahol összepakoltam a ruháimat. Mikor még odalent ültem, nem gondoltam, hogy
ennyire fájni fog. A szívem szorított, és éreztem, hogy égtek a szemeim.
Könnyeimet lenyeltem, és mély lélegzetet véve embereltem meg magam. Csak egy hete ismered Elizabeth, térj
magadhoz! Táskámat vállamra csaptam, és komoly tekintettel sétáltam le a
nappaliba. A fiúk egyszerre néztek rám, mind elcsodálkoztak.
-Hova mész?- ráncolta homlokát Niall, és
Harry felé sandított egy pillanatra.
-Haza… Köszönöm, hogy itt lehettem fiúk!
Hívjatok, ha haza értetek.- ölelgettem meg őket, miután hozzám sétáltak. Csak
Harry maradt a kanapén, kétségbeesetten pislogott. Reggel óta most először ült
ki valami érzelem az arcára.
-Vigyázz magadra! Hívtál taxit?-
kérdezte aggodalmaskodva Liam.
-Egy darabig sétálok, majd fogok egyet
később.- vontam vállat, és futólag Harryre pillantottam, aki látszólag azon
hezitált, hogy jöjjön e hozzánk, vagy maradjon a tévé előtt.
Nem vártam tovább, fejemet
elfordítottam, és kiléptem a hideg utcára. Már rég besötétedett, kabátom
cipzárját összehúztam, és zsebre dugott kézzel indultam haza.
Lassan sétáltam, nem volt okom a
sietségre. Próbáltam nem rá gondolni, de képtelen voltam. A reggel történteken
gondolkoztam, mikor egy ismerős, fekete autó lassított le mellettem.
-Szállj be…- kérlelt rekedtes hangján
Harry, de én ügyet se vetve rá sétáltam tovább.
Rendületlenül jött mellettem lassan az
autóval.
-Ne gyerekeskedj, szállj be!- szólt
ismét, mire én megtorpantam. Még hogy én vagyok a gyerekes?
-Te nem beszéltél velem egész nap! És
még engem nevezel gyerekesnek…- nevettem fel kínomban, és elkerülve tekintetét
sétáltam tovább.
Nem adta fel. Leparkolt, és utánam
szaladt, karomnál fogva rántott magához, és húzott mellkasára. Ijedten
pillantottam rá, az egész olyan gyorsan történt, hogy még fel se fogtam. Zöld
szemei gyönyörűen csillogtak a sötétben, ajkai résnyire szétnyíltak.
-Miért vagy ilyen hihetetlenül makacs?-
kérdezte, aprón elmosolyodva. És ekkor láttam megcsillanni először szemében a
szeretetet. Összerezzentem, mikor hajamat elsimította arcomból, és fülem mögé
tűrt egy tincset. Karomat még mindig ugyanúgy fogta, nem eresztett.
-Nem akartalak megbántani, én csak…-
bukott ki belőlem, mire ajkai csitítva tapadtak enyémekre. Ha nem tartott volna
karomnál fogva, összeestem volna. Hajába túrva élveztem ki csókunk minden egyes
másodpercét.
-Épphogy csak megismertelek, máris itt
kell hagynom téged.- suttogta szomorúan fülembe, mikor megszakította csókunkat.
Egyik keze a nyakamban lógó keresztet piszkálta, másik pedig végigsimított
arcomon. Ajkaival egy apró csókot lehelt arcomra, és szemembe nézett.
-Egy hét, Harry… Elmész, és már jössz is
vissza.- eresztettem meg egy halovány mosolyt, de legbelül komor voltam. Nem
akartam, hogy elmenjen.
-Túl hosszú idő…- rázta meg fejét
nevetve, de semmi jókedv nem ült ki arcára.- Gyere, hazaviszlek.- puszilta meg
homlokom, és kézen fogva sétáltunk az autójáig.
-Minden nap felhívlak.- a kapuig kísért,
egy lélek se mászkált az utcán, így csendesen el tudtunk köszönni egymástól.
-Minden nap várni fogom.- hajoltam
ajkaihoz egy apró puszi erejéig, majd gyönyörű szép zöld szemeibe néztem. Keze
ismét a keresztemre tévedt, amit egy apró mosollyal nyugtáztam. Meglepetten
nézett rám, mikor kezeimmel kikapcsoltam a nyakláncot, és felé nyújtottam.
-Egy darabka belőlem…- mosolyogtam, és
gyorsan nyakába akasztottam. Most már saját nyakában piszkálta a keresztet,
néha ránézett. Nagyon szerette.- Ha már én nem lehetek veled…- magához ölelt,
fejemet mellkasába fúrtam, míg ő ajkait hajamba nyomta.
-Nem megy nekünk a búcsúzkodás.-
dörmögte tipikus hangján, mire én felnevettem.
-Idővel belejövünk.- nevettem.
-Remélem legközelebb már igent mondasz.-
mormogta tovább.
Nem feleltem semmit, ajkaimat állához
érintettem. Fejét lejjebb hajtotta, következő puszim már ajkain landolt, végül
egy csókká formálta magát. Tökéletes csók volt, túl tökéletes volt ahhoz, hogy
elengedjem.
-Mennem kell.- suttogta szomorúan, még
utoljára végigsimítva arcomon. Nem tudtam megszólalni, torkom égett. Alig
láthatóan bólintottam, és karjába kapaszkodtam, kabátja meggyűrődött ujjaim
szorításától. Még egy apró csókot nyomott ajkaimra, és elköszönt. A kapunak
dőlve figyeltem, ahogy beszáll az autóba, és lassan elhajt a ház elől… majd
felsétáltam a lakásomba, egy igencsak hosszú hét elé nézve.
Szuper
VálaszTörlésHihetetlenül jól írsz, nagyon ügyes vagy
Csak így tovább;) <3