2013. szeptember 29., vasárnap

10. Fejezet - "Minden nap felhívlak..."



Tenyere végigsiklott derekamon, lehelete vállamnak csapódott, majd ajkai perzselték ott bőrömet. Egy apró mozdulattal közelebb bújt hozzám, mellkasa hátamnak simult, közben égető csókokkal hintette be nyakamat.
-Bárcsak minden reggelem így kezdődne.- motyogtam a párnába, és bár lehetetlen volt, közelebb bújtam hozzá. Halkan felkuncogott, hangja még rekedtes volt. Keze pólóm alá csúszott, és úgy cirógatta tovább hasamat, közben én néha kezét simogattam. Csak a szuszogását hallgattam, lelkierőm még nem volt ahhoz, hogy kinyissam a szemeimet. Túl szép volt ez a reggel ahhoz, hogy bármit is elsiessek.
Odalentről hangok szűrődtek fel, ami azt jelezte, hogy a fiúk is kezdtek ébredezni. Szembe fészkeltem magam Harryvel, és nyakig betakartam magunkat. Csak egy bokszeralsó volt rajta, kisebb vita után este magán hagyta. Először csak azt hittem viccel, mikor azt mondta, szeret meztelenkedni.
Kezét derekamra tette, lábaink összefonódtak. Nem fáztam, mégis úgy bújtam oda hozzá, mintha vacognék. Felkönyökölt fejét megtámasztva kezével, és csillogó zöld szemeivel arcomat fürkészte.
-Gyere velem holnap.- bukott ki száján hirtelen jött ötlete, miközben én haját babráltam. Kezem megállt mozdulatom közepette, és megilletődve pislogtam rá. Szemei kíváncsian és reménykedve várták válaszomat, szája sarkában egy apró mosoly bujkált.
-Harry, én…- túl nagy kérés volt, túl hamar jött. Szemei egyre kétségbeesettebben meredtek rám, nem tudtam, mit válaszoljak.
-A gondolatától is megőrülök annak, hogy egy hétig nem láthatlak…- szemei megint úgy csillogtak mint tegnap.
-Dolgoznom kell, Harry.- simítottam kezem arcára, mire csalódottan lebiggyesztette ajkait, és kiskutyaszemekkel ajkaimhoz hajolt egy csókért.
-Szabadságra mész, túlságosan kimerültél. Segítenem kell kikapcsolódni…- gyűrt maga alá, miközben ajkai egyre önzőbben vették birtokba enyémeket.
A hasam a percek múlásával egyre jobban görcsbe rándult, és lassan már azt is elfelejtettem, hogy kell rendesen lélegezni. Lábaimat összekulcsoltam csípője körül, míg ő egyik kezével fejem felett támaszkodott, másikkal derekamat, vagy éppen combomat simogatta egyre vadabbul.
-Ilyen körülmények között lehetetlen megfontolt választ adni.- nevettem, mikor épphogy elhúzódott tőlem, és szemembe nézett.
-Nincs mit átgondolni… Gyere velem.- ajkait nyakamra vezette, majd államra és ismét ajkaimra.
-Te is tudod, hogy nem lehet.- ráztam fejemet. Tekintetét kerestem, ami ezúttal csalódottan csillogott, arca hirtelen semmi jelét nem mutatta a pillanatokkal ezelőtti jókedvnek.- Beszélünk telefonon… Különben is, annyi dolgotok lesz, hogy nem lenne időd rám. Egy hét hamar elrepül…- próbáltam némi jó indokot keresni, és felvidítani őt, de mind hiába. Még én se hittem el magamnak, amit mondtam.
Mintha meg se hallotta volna, mit beszéltem, lábaimat lefejtette magáról, és kikelt az ágyból. Kivett egy tiszta bokszert a fiókjából, és elment a fürdőbe.
Nagyokat pislogva feküdtem az ágyban, hallgatva a víz csobogását. Nem akartam megbántani, attól félek, hogy ő fog engem… Amit tegnap akart mondani, és hogy menjek el vele és a bandával egy egész hétre… Túl hirtelen jött egyszerre.
Percekig vártam, hogy kijöjjön a fürdőből, és úgy mosolyogjon rám, mintha mi se történt volna. Utáltam a tudatát annak, hogy elutasítottam. Mikor már vagy fél órája a fürdőben volt, fogtam magam, és kikeltem az ágyból. Már rég nem folyt a víz odabenn, csendben szöszmötölt és volt egy olyan érzésem, hogy jelenleg nem akar látni se engem. Míg ezek a gondolatok csalódottan és bántón csengtek fejemben magamra kaptam az egyik melegítőnadrágomat és lementem a konyhába.
A fiúk jókedvűen beszélgettek, míg Louis bénázva próbált összedobni egy rántottát.
-Hagyd, majd én.- mosolyogtam rá kedvesen, és odébb löktem.
-Mi volt ez a nagy csend éjjel?- kérdezte egy pimasz mosoly kíséretében, míg leült a fiúk mellé. Szúrós szemekkel néztem rá, mire felemelte két kezét, és ajkait lebiggyesztette.
-Louis!- szólt rá Liam helyettem, mire hálásan rá pillantottam, közben elosztottam a már kész rántottát a tányérokon.
-Miért van az, hogy ha nincs itt Eleanor, ilyen nagy a szád?- kérdeztem tőle nevetve, mikor már reggeliztünk. Biztos ami biztos, Harry tányérja is ott várta gazdáját az asztalon.
-Amúgy, hol van Harry?- kérdezte tipikus, elmélyített hangján. Körbenézett, majd gyanakodva pislogott rám.
-Fürdik.- vontam meg vállam akaratom ellenére. Rosszul esett, hogy még mindig nem jött utánam.
A fiúk egyszerre könyököltek fel az asztalra. Kezdtem már megszokni ezeket az összehangolt mozdulataikat. Tovább ettem, mintha mi se történt volna, mire Niall felhúzta egyik szemöldökét, és megköszörülte torkát.
-Nem történt semmi!- fakadtam ki, és villámat a kelleténél nagyobb erővel dobtam a tányérra. Hangosan csörömpölt a csendes házban, miközben négy szempár szegeződött rám.
-Ezek után, már ha igaz lenne se hinnénk el.- felelte higgadtan Zayn, és egy bátorító mosollyal arcán nézett rám.
-Semmiség… Elhívott, hogy menjek veletek, de én nemet mondtam.- sütöttem le szemeimet, villámmal pedig a maradék rántottát kotorásztam. Kimondva még nagyobb baromságnak hangzott.
-Miért mondtál nemet?
-Miért nem jössz?
-És ő most mit csinál?- soroztak meg kérdéseikkel.
-Nem tehetem meg, hogy gondolok egyet, és lelépek egy hétre.- ráztam fejemet hevesen, tekintetemet pedig lopva az emelet felé emeltem. Még mindig semmi.- Egyedül tartom fenn a lakásomat, munkám van, és…- elharaptam a mondat végét, és lehajtottam a fejem.
Liam vigasztalóan, és kedvesen vállamra tette kezét.
-Csak nem akar itthon hagyni.- Louis elém guggolt, csak ekkor emeltem fel fejem.
-Én sem akarom, hogy elmenjen… De ez akkor sem megoldás, hogy hirtelen mindent itt hagyok.- hangom szomorúan csengett, tanácstalanul néztem a négy fiúra, akik lebiggyesztett ajkakkal néztek vissza rám.
-Biztos nem tudsz eljönni?- kérdezte Zayn, mire én megráztam fejem.
-Meg fog nyugodni, csak adj neki pár órát.- mosolygott bíztatóan Louis. Az emeleten becsapódott egy ajtó, mire mindenki a helyére ugrott, és tovább folytattuk reggelinket. Harry szótlanul lépett be a konyhába, a fiúknak motyogva odaköszönt, majd miután öntött magának kávét, elvette mellőlem tányérját, és anélkül, hogy rám nézett volna, a nappaliba sétált.
Fájt, hogy így viselkedett, de hallgatok Louisra, és várok… bár nem én vagyok a világ legtürelmesebb embere.
A délután gyorsan eltelt, filmet néztünk mindannyian, estefelé Eleanor is csatlakozott hozzánk, majd elvonultak Louisszal. Remekül kiegészítik egymást. Míg ez a mondat visszhangzott fejemben, és a pár után néztem, szemem akaratlanul is Harryre emeltem, aki komor arccal meredt a tévére.
Talán most kéne véget vetni az egésznek? Az együtt töltött hét csodálatos volt, talán így kellett történnie, de több nem lehet. Talán itt ér véget közös életünk, de majd mosolyogva gondolunk vissza ezekre a napokra. Én sose felejtem el őt.
Lábaim maguktól vezettek az emeletre, ahol összepakoltam a ruháimat. Mikor még odalent ültem, nem gondoltam, hogy ennyire fájni fog. A szívem szorított, és éreztem, hogy égtek a szemeim. Könnyeimet lenyeltem, és mély lélegzetet véve embereltem meg magam. Csak egy hete ismered Elizabeth, térj magadhoz! Táskámat vállamra csaptam, és komoly tekintettel sétáltam le a nappaliba. A fiúk egyszerre néztek rám, mind elcsodálkoztak.
-Hova mész?- ráncolta homlokát Niall, és Harry felé sandított egy pillanatra.
-Haza… Köszönöm, hogy itt lehettem fiúk! Hívjatok, ha haza értetek.- ölelgettem meg őket, miután hozzám sétáltak. Csak Harry maradt a kanapén, kétségbeesetten pislogott. Reggel óta most először ült ki valami érzelem az arcára.
-Vigyázz magadra! Hívtál taxit?- kérdezte aggodalmaskodva Liam.
-Egy darabig sétálok, majd fogok egyet később.- vontam vállat, és futólag Harryre pillantottam, aki látszólag azon hezitált, hogy jöjjön e hozzánk, vagy maradjon a tévé előtt.
Nem vártam tovább, fejemet elfordítottam, és kiléptem a hideg utcára. Már rég besötétedett, kabátom cipzárját összehúztam, és zsebre dugott kézzel indultam haza.
Lassan sétáltam, nem volt okom a sietségre. Próbáltam nem rá gondolni, de képtelen voltam. A reggel történteken gondolkoztam, mikor egy ismerős, fekete autó lassított le mellettem.
-Szállj be…- kérlelt rekedtes hangján Harry, de én ügyet se vetve rá sétáltam tovább.
Rendületlenül jött mellettem lassan az autóval.
-Ne gyerekeskedj, szállj be!- szólt ismét, mire én megtorpantam. Még hogy én vagyok a gyerekes?
-Te nem beszéltél velem egész nap! És még engem nevezel gyerekesnek…- nevettem fel kínomban, és elkerülve tekintetét sétáltam tovább.
Nem adta fel. Leparkolt, és utánam szaladt, karomnál fogva rántott magához, és húzott mellkasára. Ijedten pillantottam rá, az egész olyan gyorsan történt, hogy még fel se fogtam. Zöld szemei gyönyörűen csillogtak a sötétben, ajkai résnyire szétnyíltak.
-Miért vagy ilyen hihetetlenül makacs?- kérdezte, aprón elmosolyodva. És ekkor láttam megcsillanni először szemében a szeretetet. Összerezzentem, mikor hajamat elsimította arcomból, és fülem mögé tűrt egy tincset. Karomat még mindig ugyanúgy fogta, nem eresztett.
-Nem akartalak megbántani, én csak…- bukott ki belőlem, mire ajkai csitítva tapadtak enyémekre. Ha nem tartott volna karomnál fogva, összeestem volna. Hajába túrva élveztem ki csókunk minden egyes másodpercét.
-Épphogy csak megismertelek, máris itt kell hagynom téged.- suttogta szomorúan fülembe, mikor megszakította csókunkat. Egyik keze a nyakamban lógó keresztet piszkálta, másik pedig végigsimított arcomon. Ajkaival egy apró csókot lehelt arcomra, és szemembe nézett.
-Egy hét, Harry… Elmész, és már jössz is vissza.- eresztettem meg egy halovány mosolyt, de legbelül komor voltam. Nem akartam, hogy elmenjen.
-Túl hosszú idő…- rázta meg fejét nevetve, de semmi jókedv nem ült ki arcára.- Gyere, hazaviszlek.- puszilta meg homlokom, és kézen fogva sétáltunk az autójáig.
-Minden nap felhívlak.- a kapuig kísért, egy lélek se mászkált az utcán, így csendesen el tudtunk köszönni egymástól.
-Minden nap várni fogom.- hajoltam ajkaihoz egy apró puszi erejéig, majd gyönyörű szép zöld szemeibe néztem. Keze ismét a keresztemre tévedt, amit egy apró mosollyal nyugtáztam. Meglepetten nézett rám, mikor kezeimmel kikapcsoltam a nyakláncot, és felé nyújtottam.
-Egy darabka belőlem…- mosolyogtam, és gyorsan nyakába akasztottam. Most már saját nyakában piszkálta a keresztet, néha ránézett. Nagyon szerette.- Ha már én nem lehetek veled…- magához ölelt, fejemet mellkasába fúrtam, míg ő ajkait hajamba nyomta.
-Nem megy nekünk a búcsúzkodás.- dörmögte tipikus hangján, mire én felnevettem.
-Idővel belejövünk.- nevettem.
-Remélem legközelebb már igent mondasz.- mormogta tovább.
Nem feleltem semmit, ajkaimat állához érintettem. Fejét lejjebb hajtotta, következő puszim már ajkain landolt, végül egy csókká formálta magát. Tökéletes csók volt, túl tökéletes volt ahhoz, hogy elengedjem.

-Mennem kell.- suttogta szomorúan, még utoljára végigsimítva arcomon. Nem tudtam megszólalni, torkom égett. Alig láthatóan bólintottam, és karjába kapaszkodtam, kabátja meggyűrődött ujjaim szorításától. Még egy apró csókot nyomott ajkaimra, és elköszönt. A kapunak dőlve figyeltem, ahogy beszáll az autóba, és lassan elhajt a ház elől… majd felsétáltam a lakásomba, egy igencsak hosszú hét elé nézve. 

1 megjegyzés:

  1. Szuper
    Hihetetlenül jól írsz, nagyon ügyes vagy
    Csak így tovább;) <3

    VálaszTörlés